A múltban ragadt identitás – Veres Attila: Odakint sötétebb (2017)

2018. július 20. - Gázsity Mátyás

A jelene ezer körmével múltjába kapaszkodó, jövőtlen ember. Valószínűleg így hangozna az a mondat, amivel tömören jellemezni kellene a modern, ambíciótól és kilátásaitól tudatosan megfosztott társadalmat. A nyugati világ komplett generációi válnak kulturális és egzisztenciális áldozatául a fukuyamai mondásnak, miszerint: „A történelem véget ért”, az ember eszmetörténeti evolúciója megállt. A nyugati ember tükörbe nézett.

odakint_sotetebb_kultagora.jpg

Kép forrása: Agave könyvek

Genocídiumok és tömegsírok véráztatta víziói köszöntek vissza a túloldalról. Miután kétszer felégette a világot maga körül, megijedt, és önként adta fel saját életének, illetve a világ mechanizmusainak irányítását. A régen számtalanszor hangoztatott Aranykor, melynek megteremtése érdekében több száz rossz válasz és milliók halálát okozó háborús gépezetek jöttek létre, most átköltözött a tegnapelőttbe. Már rég nincsen szükség kreatív, teremtő energiákra, a ma embere a változtatás szükségének legapróbb kényszerére az előmelegített személyes emlékek közé, a hétköznapok nosztalgiájának semmitmondó világába menekül. Ez a jelenség eredményezte a végtelenségig sorszámozott filmfolytatásokat, a ‘90-es éveket kultiváló popsongokat, vagy a kulturális közélet oszló hullájából kiserkenő romkocsmákat, hogy mára nemzedékek számára váljon népbölcsességgé a pusztító kulturális regressziót előidéző mottó: „Régen minden jobb volt.”.

Veres Attila első regényében leszámol az összes olyan kényszeres illúzióval, mellyel a modern ember az önreflexív problémamegoldás helyett irracionális nosztalgiával átitatott delíriumba dédelgeti magát.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a mű egyáltalán nem múlt- és kultúraellenes, csak címéhez hűen igyekszik befalazni a személyes emlékek sötétségbe vezető ajtóit.

Az Odakint sötétebb című művével a nagyközönség számára is élvezhetővé teszi a külföldön rendkívül népszerű, de hazánkban valószínűleg a magyar nemzetiségű írók hiánya miatt rideg érdektelenséggel fogadott dark fantasy műfaját. Az elbeszélés a történetmesélő prioritásait tekintve egyértelműen annak a kiégett ‘68-as hippinek a megváltástörténete, akinek a rongyos szövetsátrakban és leselejtezett lakókocsikban eltöltött kínosan rövid hajnali légyottok emlékét már régen kiszínezte az évek alatt elfogyasztott töménytelen mennyiségű pszichedelikum.  A stílusában nyersen megfogalmazott, mégis érzéki szexualitás és a néhol, már-már a japán gore brutalitását megidéző erőszakos jelenetek miatt az ember valóban a tábortűz körül érzi magát egy hétvégi kempingezésen a jófej nagybácsi abszurd agymenéseit hallgatva.

A történet Magyarországon játszódik. Helyszínnek megkapjuk a hazai vidéket a változás igényének legkisebb jele nélkül, minden elmaradottságával, elpazarolt erőforrásával. Egy sajátosan magyar történet, amely ugyanúgy reflektál az országban eluralkodott, végletekig polarizálódott szekértáborpolitika pragmatikus hiányosságaira,

ahogy felveti a posztmodernitás világra gyakorolt negatív hatásai közül talán a legsúlyosabbat: a nihilt.

A könyvben szereplő település lakói és az odalátogató külföldiek olyan természetfeletti jelenségekkel szembesülnek, mint földből kinövő fül alakú fák, a tisztázatlan eredetű, távolban megállás nélkül próbáló, lokalizálhatatlan misztikus zenekar, az esőként hulló döglött madarak vagy éppen a csaknem másfél évtizeden át, megszakítás nélkül játszott kártyaparti. A sorstragédiájuk lényege éppen a rezignáltságnak az az állapota, amikor az ember már képtelen mérlegelni. Képtelen megkülönböztetni a szokatlant az irreálistól. Az ingerküszöbét annyira feltornázta a körülötte zajló feldolgozatlan események végtelen sorozata, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált a hátsó ajtón illedelmesen kopogtató apokalipszisnek.

erdo_kultagora.jpg

Kép forrása: KB4Images

A falut körülkerítő erdőben megjelent új „állatfaj”, a cellofoida – külsőre leginkább egy önbizalomhiányos fekete özvegy és egy pick-up artist polip egyéjszakás kalandjának végtermékére hasonlító „állat” – jelenti az utolsó esélyt az ébredésre. Éjfekete szemével és fogyasztásra alkalmatlan, lidérces rémálmokat előidéző, gyakran öngyilkosságra invitáló húsával az utolsó lény a világon, amihez az ember életvezetési tanácsért fordulna. És valóban. Ennyire taszító, félelemkeltő, sokaknak feldolgozhatatlan az igazság egy olyan világban, ami csupán az apátiafaktor szignifikáns növelésével elviselhető. Abban a világban, amelyben a személy a rég elmúlt szerelmek szánalmas nosztalgiájából és az elszívott jointok végeláthatatlan szűrőtengeréből épít magának identitást, abban a világban az igazság brutálisnak hat és nyolc undorító csáppal tépi ki a léthazugságok poshadt mocsarában feloldódott lelkek maradékát. Az már csak a személyen múlik, hogy mit kezd a parton a sivár igazsággal.

A mű, a pesszimista hangvételéhez képest, a világ jelenlegi helyzetét elnézve, nagyon is utópiaként hat az olvasóra. A könyv a feljebb említett kártyaparti végkifejleténél marad tökéletesen alul a valósággal vívott harcban, itt válunk mind menthetetlenül letargikussá.

A több mint két és fél évtizede játszott partin az emberek már a játék kellékeivé váltak,

akár a lapok, egy megmagyarázhatatlan erő mindvégig arra kényszerítette őket, hogy halálukig kártyázzanak egy nagyobb cél érdekében. A partin résztvevők ismerhették az utat, megélhették a pillanatot, amikor a létezésük értelmet nyert. A játékot már mi is játsszuk, csak a kockászászlót mindig kitakarja előlünk egy 10%-os üdülési kupon épp arra a tengerpartra ahol először csókolóztunk 14 évesen, de legalább a haladás iránya megkérdőjelezhetetlen. Veres Attila regényével lándzsát tör a kunderai gondolatmenet mellett miszerint: „Az élet máshol van”. Valóban máshol, de hiába járjuk be az egész világot, nem fogunk rátalálni. Hiába keressük az igazságot a korrupt létmagyarázatokkal és negédes hazugságokkal áztatott színtelen felszínen. Az élet máshol van. Ott legbelül, mélyen a végtelennek tűnő blazírt ködön keresztül figyel minket egy éjfekete szempár, és türelmetlenül vár. Várja a pillanatot, amikor végre a saját szemébe nézhet.
„Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség”.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr5214059004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

labancznorberterrőlarról 2018.07.27. 12:50:18

Nagyon jó írás, nagyon jól megragadta a könyv lényegét. Egy-két helyen úgy éreztem, el kélt volna a "spoiler veszély" felirat, vagy odaírni, hogy annak szánva, aki már olvasta a művet...