Akik megpróbálták megölni a kultúrát és Istent - a kommunizmus kulturális bűnei

2018. július 29. - Madaras Márton

A vérzivataros huszadik században ugyanúgy támadás alatt álltak a Mennyek és az a bizonyos elefántcsonttorony is. Karl Marx egy 19. századi német filozófus, közgazdász, szociológus, a kommunista munkásmozgalom teoretikusa és a marxizmus névadója. Azon kívül, hogy ő volt az utolsó gondolkodó, a társadalom átfogó filozófiai vizsgálatára vállalkozott, és nem mellesleg munkássága után a társadalomtudományok és a filozófia útja különvált, a gondolatai a huszadik század egyik legmeghatározóbb eszméjévé nőtték ki magukat és még a huszonegyedik században is igen nagy jelentőséggel bírnak.

marx_kollazs.jpg

Képek forrása: Pinterest

Marx egy olyan utópiát álmodott meg, ami az emberi természet esendősége miatt egyszerűen megvalósíthatatlan.

A magántulajdon felszámolása, az államosítás és a társadalmi osztályok megszüntetése csak még nagyobb szakadékot eredményezett a szegények és a gazdagok között. Marx elképzelése disztópiába fordult a kizsákmányoló, hataloméhes vezetők és az emberi tökéletlenség miatt. Viszont nevezhetjük-e Marxot bűnösnek a huszadik században elkövetett embertelen, bestiális cselekedetek miatt? Véleményem szerint nem. Marx, egyszerűen csak létrehozott egy elméleti társadalomfilozófiát, nem rendelte el senki halálát és főleg nem gyilkolt halomra habzó szájjal, vörös zászlót lengetve, internacionálé-t szavalva ártatlanokat.

Azon kívül, hogy a nagyreményű, de megvalósíthatatlan kommunizmus a mai ember számára elképzelhetetlen módon dehumanizálta az embereket, olyan szintű kulturális dekadenciát, recessziót eredményezett, hogy az átlagemberekből bólogató tapsikáló agyhalottakat varázsolt évtizedeken belül. Karl Marx egy tökéletes társadalmat akart létrehozni hatalmas kulturális és emberjogi innovációval tarkítva, ahol nagyon lesarkítva, minden ember boldog és egyenlő. Ez mind a visszájára fordult. Hosszasan lehetne taglalni, hogy milyen szintű pusztítást vitt végbe az egyik zsarnok a másik után. Beszélhetnénk politikai ellenfelekről, akik úgy lettek öngyilkosak, hogy az emeletről való kiugrásuk során még gyorsan becsukták maguk után az ablakot, éhen haló milliókról, kannibalizmusról, munkatáborokról, válogatott kínzási módszerekről, hogy még azt is bevallja az ember, amit soha nem követett el, de én a kommunista terrornak nem ezt az ismertebb oldalát tervezem górcső alá helyezni. Ezzel a cikkel leginkább azt szeretném ismertetni, hogy milyen hatással van egy totalitárius diktatúra a kultúrára.

A hosszas felvezetés után, beszéljünk a kommunizmus kulturális bűneiről Sztálin diktatúrája alatt, mikor már a kommunista gépezet gőzerővel robogott. A gazdagparasztok földjeit államosították, az elégedetlenkedőket vitték Szibériába dolgozni, az átlagember éhezett, a gazdag meg jólétben dőzsölt. Viszont feltehetnénk azt a kérdést, hogy az az orosz társadalom, ami 1917 tavaszán a sarkára állt és jobblétre szenderített már egy zsarnokot, most miért nem csinál semmit? Ez a kommunizmus torz zsenialitásának köszönhető, mivel minden olyan értelmiségit, aki nem állt be a sorba, egész egyszerűen eltüntettek a föld színéről. Festőket, írókat, zenészeket és persze külön kiemelendő, hogy papokat. Ilyen volt például Bekir Coban Zade, egy krími tatár költő és a török nyelv professzora, akit 44 éves korában államellenes tevékenység vádjával letartóztatták és halálra ítélték, vagy Borisz Alekszandrovics Vasziljev, aki leginkább a kínai irodalom kutatásával foglalkozott, doktori disszertációját a Vízparti történet című Ming-kori regényből írta. Mindössze 38 évesen vesztette életét a „nagy tisztogatás” ideje alatt. Ezeknek az embereknek a legnagyobb bűne az volt, hogy iskolázottak voltak. A közkedvelt értelmiségiek képesek lettek volna egy olyan rálátást biztosítani az átlagember számára, amit előtte soha nem kapott. Ha valakinek folyamatosan azt sulykolják a fejébe, hogy 2+2=5 és senki nem mondja azt neki, hogy nem, ezt ne hidd el, mivel az igenis 4, akkor halál biztos meggyőződése lesz arról, hogy amit hall az úgy is van. Nos, a kommunista propaganda folyamatosan nyomta le az emberek torkán azt a bizonyos ötöt és a nagy többséget meg is győzte az igazukról. Azok az értelmiségiek, akik megpróbálták megmutatni az embereknek a valóságot, eltűntek. A vallásokat felszámolták; Istent nem mi öltük meg, hanem ők. Az építészetet, a festészetet, az irodalmat és a zenét kisajátította a propagandagépezet. Ilyen volt például a Patyomkin páncélos, de elég kisebb dolgokra gondolni, rengeteg plakát és festmény készült, ahogy Sztálin gyermekeket ölelget, egy markos férfi az égbe tartja a kommunista zászlót és hasonlók. Emellett persze számos személyi kultuszra épülő festményt és szobrot alkottak az elvtársakról. A demagóg ígéretek úgy nyertek igazolást, hogy soha nem teljesültek, az emberek elbutultak és célzottan butították őket. Nem sok ehhez hasonló kísérlet volt, a kultúra teljes felszámolására, ami ilyen sikeres lett volna.

marx_3.jpg

Kép forrása: Russian Legacy

A vallásszabadság teljesen megszűnt,

Istent gödörbe lőtték és a követői csontjaival hantolták el.

Az ember az ég helyett ismételten bronzszobrokra tekintett. Az értelmiségiek, akik nem adták el a lelküket, mégis életben maradtak és emigráltak, hiába emelték föl a hangjukat a kulturális gyilkossági kísérlet ellen. A Keleti Medve hasznos volt a politikai játszmák szempontjából. Generációk butultak el azért, hogy pár ember jól élhessen és ezt a szennyfoltot soha nem moshatja le magáról senki, aki asszisztált ebben. Persze, fontos kiemelni, hogy a kultúrát nem akarom az emberéletek fölé helyezni, erre a kulturális degradációra a dehumanizálás egy eszközeként tekintek. Úgy gondolom, hogy ezzel is foglalkozni kell, mivel ha a kultúra elveszik, akkor az önálló gondolkodás is megy vele, ezáltal ismételten csak a hatalom bábjai leszünk és az ölünkben egy Szibériába szóló jeggyel ülünk majd a vonaton, vagy egy marhavagonban ébredünk. Ha az ember körbenéz, az országban százméterenként propagandaplakátokba botlik. Nem szabad hagynunk, hogy a „nagyok” játékszerként tekintsenek ránk, mindig kétszer nézzünk utána egy hírnek, mielőtt igazat adunk neki.

Elpuffogtathatnék egy olyan közhelyt, hogy Karl Marx elképzelése jó volt, de a valóságban megvalósíthatatlan, de ezt márt sokan hallhattátok.

Nem az eszme a bűnös, hanem az ember,

viszont azt gondolom, hogy azt, ami bizonyítottan rossz, nem kell erőltetni. Sokan azt gondolják, hogy a világ szebbik részén élünk, és a múlt századba vésznek a zsarnokok és az eszméi, de vajon tényleg így van? Nem lehet, hogy a farkas itt fekszik az ágyban csak felvette a nagymama ruháját? Talán a módszer az még mindig ugyanaz, csak a köntös lett ismételten más.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr2914094853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szilvió 2018.08.01. 15:37:23

A halálom, amikor filozófiai diskurzusokra és eszmékre azt mondjuk, hogy jó, vagy rossz, vagy esetleg azt, hogy bizonyítottan rossz. :D Bármilyen filozófus ideális állama bizonyítottan rossz lenne, ha realizálódna, de ettől még a feltevése lehetnek legitimek. Szerintem ez a helyzet Marxszal.
A művészettel kapcsolatban annyi felvetésem, hiányérzetem volna, hogy a meg nem jelent művek, például az irodalomban, alkotóiról, akik csendre ítéltettek (lsd. A Mester és Margarita Mestere vagy Asalcsi Oki udmurt költőnő, de a sor folytatható) nem beszél, vagy a cenzúráról és az öncenzúráról. (És azért sajnálom ezt, mert egy picit ezért kattintottam.)