Kemény István írja egyik esszéjében, hogy minden író kiégését és ötlettelen vergődését jelzi, ha bibliai témához nyúl. Lényegében a legkönnyebb dolga van. Feldolgozza Káin és Ábel, hitetlen Tamás, az irgalmas szamaritánus vagy épp Jézus szenvedéstörténetét, az egyszeri olvasó pedig – a bebetonozott kulturális és vallástörténeti konvenciók hatására – elismerően fog bólogatni, miközben valami olyasmit mormog magában: ez egy komoly író. Hisz ha az ember a Bibliához nyúl, feltétlen valami magasztosat, valami komolyat akar elmondani Istenről, az emberekről, az erkölcsről. Lényegében predesztinálva van erre a szerepre. A Bibliában ugyanis minden benne van, amit mi, keresztény, zsidó, és ateista – egyszóval: nyugati – emberek legfőképp a morálról, de globálisan véve a világról gondolunk. A posztmodern narratíva-dekonstrukció évtizedei után természetesen naivitásnak hathat ez a grandiózus állítás; ennek ellenére tartom igazát. Nem valamiféle retrográd vallási felbuzdulás mondatja velem az utóbbit sorokat, hanem olvasmányaim és mindennapi tapasztalataim. Na igen: olvasmányaim. Ez utóbbi kiemelten fontos eleme ennek az írásnak – ugyanis ezen esszé témája tulajdonképp (ahogy a címből is könnyen kiderülhet) egy egész generáció gyermekkorának meghatározó olvasmányának, a Harry Potter bibliai párhuzamainak feltárása, és a közös referenciák vizsgálata; egy olyan gondolatkísérlet, melynek konklúziója hogy a Harry Potter tulajdonképpen egy modernkori megváltástörténet. És egy egészen kiváló regényfolyam.

Kép forrása: harrypotter.wikia.com

Legelőször talán célszerű célba venni Harry személyét, a sagában betöltött szerepét. Harry a Varázsvilágban egy nem mindennapi, közvetetten nem csak a Varázs-, hanem az egész világ sorsát befolyásoló alak: a Kiválasztott. Ha a Gonosszal (Voldemort-tal, akinek neve a francia halál szóból ered) való végső megpróbáltatása során vereséget szenved, a világ a Sötét Varázslók kezébe kerül. Nagyon hasonló szerep fedezhető fel az újszövetségi Jézusnál is: Ő az Atya fia, a „Felkent” (a görög Krisztosz szó jelentése), aki a Földre küldetett, hogy megváltsa az embereket a bűneiktől, ezzel teremtve új szövetséget Isten és Ember között, irányt adva a világ további folyásának. (A hittanórák kedvelt közhelye, hogy Isten az Ó- és az Újszövetség megkötésekor közvetlenül szólt bele az emberi történelem alakulásába.) Legyünk bármennyire is ateisták, mindenképp el kell ismernünk, hogy a Jézus nevű alak (tanító, rabbi, szélhámos, tökmindegy) fellépése korántsem csak spirituális és metafizikai irányban adott direktívát a történelemnek (keresztes háborúk, Pápai Állam, Európa ősi vallásainak elhagyása, etc.).

Apró, de érdekes párhuzam az a tény is, hogy mindkét Kiválasztott-figura hosszasan tanul, mielőtt beteljesítenék sorsukat: Jézus egészen 30 éves koráig háttérbe húzódva olvasta a szent szövegeket, és készült a krisztusi szerepre; Harry hét köteten keresztül készül direkt vagy épp indirekt a Voldemorttal való összecsapásra – tulajdonképpen az egész regényfolyam egy iskolai fejlődéstörténet.

Az egyik legerősebb analógia a két könyv megváltás-koncepciójában keresendő. Az Újszövetség Jézusa úgy képes beteljesíteni krisztusi szerepét, ha meghal: Jézus tulajdonképpen egy áldozati bárány, akit az Isten az emberek gonoszsága közé vet – egyszerre ironikus és tragikus módon épp azért, hogy megváltsa őket. Harry Varázsvilágban betöltött helyzete ugyanez. Bár Harry egészen a regény-saga végéig nem tudja, de az ő élete is feláldozandó: mivel maga Harry az utolsó horcrux (Voldemort lelkének egy darabja, aminek segítségével akkor is életben marad, ha a teste elpusztul), Harry csak úgy győzheti le a Gonoszt, ha maga is vele hull a halálba.

Itt azonban érdemes megemlíteni némi differenciát: Jézus gyermekkorától kezdve tudja, hogy egyszer kereszthalált kell szenvednie a világért; Harry – annak ellenére, hogy történnek vele megmagyarázhatatlan, nem mindennapinak mondható jelenségek – 11 éves koráig azt sem tudja, hogy varázsló. Azonban miután szembesül a ténnyel, hogy ő maga is egy a horcruxok közül, tudatosan vállalja áldozati funkcióját; egy sztoikus gesztussal megérti és elfogadja sorsát. Ami nem más, mint önmaga feláldozásával az egész világ megmentése. Röviden: a megváltás művelete.

Kép forrása: alfabetajuega.com

A felsőbb hatalom általi feláldozottság további analógiákhoz vezet. Az újszövetségi megváltástörténet szerint Jézust az Atya, mint saját fiát, „feláldozza a világért”. Kis gondolkodás után nem nagy teljesítmény megtalálni a Harry Potter-univerzum Atyaisten-figuráját: Dumbledore-t. Mind a Varázsvilágban betöltött szerepe (a Glóbusz leghíresebb varázslótanodájának igazgatója), varázsereje (Dumbledore-t ellenlábasai a legnagyobb élő mágusnak tartják), ábrázolásmódja (a hosszú, ősz szakáll keretezte arc, az aggastány-ethosz a nyugati Atya-ábrázolások sztereotipikus formája) erre a szerepre predesztinálják. És akkor még meg sem említettük a fiatal Harry és az öreg mágus kapcsolatát, mely az elárvult, melankóliára és depresszióra hajlamos magányos kamaszfiú számára egyértelműen apa-fiú kapcsolat jellegű. Bár a regényfolyam olvasása kapcsán ez a tétel egy ponton megkérdőjeleződik, később egyértelművé válik, hogy a gyermektelen Dumbledore szintén fogadott fiaként szerette a fiatal Harry-t. Ez a kapcsolat pedig pont ott válik egy pillanatra bizonytalanná, ahol a fent vázolt analógia értelmet nyer: a feláldozás gesztusánál. Dumbledore végig tudja, mi Harry sorsa; ezt azonban nem közli a fiatal varázslóval. Utóbbi miatt a világirodalom talán legtragikusabb és legheroikusabb alakjával, Perselus Python-nal is összetűzésbe kerül, aki nem tudja, hogy a fiatal varázsló feláldozása Dumbledore grandiózus tervének része, melynek végén nem csak a világ menekül meg, hanem Harry is. Ez a fajta terv-konceptus egészen analóg a keresztény filozófiában megjelenő „isteni terv”-felfogással; elsősorban a Szent Ágoston által kidolgozott történelemfilozófiával rokonítható, mely szerint a történelem a látszólagos kisiklások ellenére az Isten által kigondolt úton halad, egészen egy teokratikus Paradicsomig, az Új Jeruzsálem létrejöttéig (hasonló filozófia fedezhető fel némileg racionalizálva és szekularizálva Hegel-nél is).

Érdemes összevetni a megváltás aktusát és az azt követő történéseket a két alkotás által vázolt világban. A legevidensebb és alapvetőbb párhuzam a két Krisztus halála; ezt már fentebb vázoltam: a két kiválasztott a Gonosszal folytatott harcában életét veszti (Jézus a keresztfán, Harry Roxfortban), és halálukkal mintegy ellenfelüket is a halálba rántják. A még nem említett, de igen érdekes azonosság ezután következik: mindkét szereplő feltámad – pontosabban az Atya visszaküldi őket a földre;  Harry-nél ez egy elég plasztikusan Mennynek kinéző pályaudvaron történő beszélgetés konklúziója.

Végezetül érdemes összevetni a keresztény etikát a Harry Potter világával. A keresztény morálfilozófia alapvetése, hogy minden erény alapja a szeretet (charitas). Enélkül az egész keresztény tanítás értelmét veszti – tulajdonképpen egész nyugati, zsidó-keresztény erkölcsi világképünk kérdőjeleződik meg. Rowling regényében Harry azért képes túlélni csecsemőként Voldemort halálos átkát, mert az anyja – az anyai szeretetből kifolyólag – feláldozta magát fia életéért. A könyvben ezzel kapcsolatban megszólaló varázslók mind értetlenül állnak Harry megmenekülése előtt – az Adava kadevra-t, azaz a halálátkot mindannyian a leggonoszabb, ezzel együtt legerősebb varázslatként ismerik. A banálisnak tűnő, mégis belerázkódósan gyönyörű igazságra csak a könyv-saga végén derül fény: a legerősebb varázslat nem a halálátok, hanem a szeretet – a halál egyetlen ellenszere.