Na tessék, ez a ti üdvöskétek – Kendrick Lamar a Szigeten

2018. szeptember 13. - Maier Péter

Végigverettük a Stormzyt, végigbőgtük a Lykke Li koncertet, és végigszoptuk az egy óra várakozást, majd a 40 perces ráadást. Meg akartunk halni, míg feldördültek a puskalövések, és abban a pillanatban, amikor felzendült a DNA., természetellenesen elszállt minden fájdalmunk ‒ pokolból röppentünk a mennybe. Lehet hisztizni, hogy ez a csúszás mennyire gáz volt, lehet hisztizni, hogy Kenny óvóbácsi csak lenyomta a műszakot, és nem adott nekünk ajándék cukorkát. De te sem arra bízod a gyereked, aki csokit oszt, közben meg a kölyköd fejére szarik. Te is azt az óvónénit szereted, aki jól végzi a munkáját. A zenélés nem a kedvességről szól, a 21. századi koncert meg nem a tavasziszelezésről. Ideje beszélni arról, hogy nem való nekünk hiphop világsztár, ideje beszélni a mi popkultúránkról és arról, ahogy befogadjuk az éppen aktuális popkultúrát. Erről, vagyis hasonló dolgokról. A kiindulópont Kendrick Lamar augusztus 8-i Sziget koncertje. Köszöntöm a Kispálon szocializálódott magyar értelmiséget ezen a végtelenül kockázatos utazáson.kendirck_damn.jpg

Kép forrása: The Verge

I. Szánkba szart a Messiás (?)

Én is utáltam Kendricket, amikor azt éreztem, hogy ha még 5 percet kell állnom a tömegben, akkor a földre zuhanok, és soha többé nem fogok majd lábra állni. Olyan mérhetetlen gyűlöletet és csalódottságot éreztem, mint még soha. Pedig én nem vagyok a valaha volt legnagyobb K-Dot rajongó, komolyan, abszolút nincs a top három kedvenc rapperem közt, de ettől eltekintve úgy tartottam és tartom most is, hogy jelenleg a műfajban ő a legjobb (erről később). Szóval ennek ellenére nem azt a halálközeli élményt és kimerültséget tudom felidézni a koncertről, amit egyébként megéltem, hanem azt, hogy azon kívül ez egy olyan koncert volt, amit vártam. Megkaptam, amiért jöttem.

Gondolom, nem kell véka alá rejtenem, hogy ezeket a gondolatokat azért éreztem fontosnak megírni, mert Magyarország egyik legnagyobb médiumán (egy olyan szerzőtől, aki egyébként érteni szokta, mi történik a kortárs popkultúrában, és hiánypótló abból a szempontból, hogy ismeri azokat a fontos előadókat, akik felett a magyar zenei újságírás lazán elsiklik) egyszerűen egy sértődött gyerek hangnemében túlzásokkal és ferdítésekkel teli kritikát közöltek, amiben összesen két valid állítás volt: a késés meg az, hogy (állítólag, a hátrébb állók beszámolói szerint) rossz a hangosítás.

Lényeg a lényeg, Kenny bácsi szépen végigrappelte ezt a koncertet, jó flowkkal, pont annyira bemozogta a színpadot, amennyire kellett, fasza volt a vizuál (nyilván minimális volt minden olyan látványelem, amivel kevésbé karizmatikus előadóknak operálnia kell), pontosan annyit kommunikált a közönséggel, amennyi az ő karaktere esetében önazonos. Korrekt volt. Nem ez volt élete fellépése, nem ez volt a fesztivál legjobb performansza, de azért valószínűleg azt a 40 percet előtte ő sem füvezéssel töltötte, hanem ott állt, és várta, hogy megszereljék a hangcuccát. Ja, hogy ez őt ne befolyásolja, mert ő az előadó. Oké. Mindegy.

Értem, hogy hiányzott valami, amiért ő és a közönség is felelősek lehetnek, és lehet, hogy inkább ő. De profi volt. Végtelenül. Vannak azok a koncertek (Bastille, Stormzy), amiket azért szeretsz, mert az előadó annyira wholesome, annyira kedves hozzád, elhiteti veled, hogy neki most minden vágya, hogy neked zenéljen, egyszerűen nem tudod nem imádni. Meg van az, amikor szarráflegmázhatja az agyát a fellépő, egyszerűen olyan a karizmája meg a képességei, hogy neked ez semmit nem ront az élményen.

Nem egyfajta koncertélmény létezik, nem egyfajta van.

II. A rapkoncert az ilyen, helló 2018

A kedvenc kritikai megjegyzésem mind az Index, mind az instasztorizó tinilányok és a kommentkritikusok felől is az volt, hogy ezek az emberek beflesselték, hogy Kendrick Lamar pléjbekelt. Mindezt pusztán azért, mert voltak dalok, amelyeknél bizonyos sávok felvételről mentek, ami egy rapkoncertnél végtelenül természetes dolog, tekintve, hogy az embernek egy szája van, egy hiphop dalban viszont egyszerre x sávban szól az előadó hangja, amit élőben csak akkor tud visszaadni, ha az közben a háttérben felvételről megy. (És akkor még nem beszéltünk az autotune-ról meg egyebekről.) Kendrick ebben a tekintetben meg még így is méltó volt a nevéhez. Mert azért rendesen végignyomta ezeket a fárasztó sorokat, jó flow-val végigrappelte ezt a koncertet. Igen, a kedves olvasó most azt mondja: ez a minimum. És igaza is van. Egy ember, aki a kritikákban és kommerciálisan is a csúcsra van tolva, tudjon élőben rappelni. De 2018-ban ez egyébként egyáltalán nem egyértelmű elvárás. Lil Pump egy órás koncertje úgy néz ki, hogy van egy nagyjából fél órás warm up-szett, aztán egy negyed órára feljön, mászkál a színpadon, adlibel egy keveset a saját hangjára, majd lejön, és az utolsó mittudoménhány percben meg megint a DJ pakolja az aktuálisan menő trap számokat. Ez egy szélsőséges eset, de van, létezik, és senkit az égvilágon nem zavar, mert a koncertélmény simán megvan így is.

Kevésbé radikális, de jó példa Scarlxrd szigetes koncertje. Ő szintén nem a rappeléstől fáradt el, de olyat művelt a színpadon (hörgés, oszlopra mászkálás), hogy valószínűleg mindenki, aki ott volt, úgy emlékszik vissza rá, hogy a fesztivál legjobb bulija volt. Van ez, meg van a virtuóz élőzés, amit mondjuk Denzel Curry nyom, vagy ami egyébként Kendrickre is igaz volt ‒ vagyis azon a koncerten, ahol én voltam, ez így jött át. A kettő között nem kell választani.

Vagy választhatunk is akár, de attól még ezek az arcok hiába szakítják le az arcunkat a flow-jukkal a lemezeiken, pofátlanul végignyomják majd a koncertet anélkül, hogy egy sort rappeltek volna, mert egyszerűen megtehetik,

és lehet utálni ezt a kultúrát, de azoknak, akik ezeket a zenéket szeretik, ez egyáltalán nem ront az élményen – és mi bizony nagyon sokan vagyunk így ezzel, még ha nem is Magyarországon vagy Európában.

Mert egyébként meg azt gondolom, hogy ez tökéletesen leírja, miért nem való nekünk egy hiphop világsztár a nagyszínpadra – mert ezen nem tudunk túllendülni. A fejünkben még mindig attól csodás egy könnyűzenei koncert, hogy milyen tisztán énekel az adott ember a színpadon, vagy milyen kedves, hogy megtanul egy-két szót magyarul és cukiskodik. Ez is lehet király, de két különböző koncert más és más okokból lehet szerethető, és azt érzem, hogy az, amitől egy hiphop koncert , tehát (többek között) a flow, az előadói karizma, a durranó bítek stb., azt mi még nem igazán értjük. Talán így Európa-szinten sem. Ezért hiába axióma az, hogy a hiphop az új rock and roll, hiába uralkodik a műfaj a toplistákon, hiába a fellépők kétharmada rapper a Coachella-n, nagyon jól látta még azt a hazai fesztiválszervező közösség, hogy az a generáció, aki elmegy ezekre a nagy és drága rendezvényekre, nem fogja még érezni ezt a dolgot. Semmi baj, ez van, majd egyszer biztos, de mikor?kendrick_sziget.jpg

Kép forrása: 24.hu

III. Diktátor-fóbia?

Lehet, hogy ez kicsit absztrahált lesz vagy akár megborult, de amit én ebből a történetből érzékelek, az abszolút az a kárörvendés, amiben mi magyarok egyébként is jók vagyunk. Itt fennáll az a szituáció, hogy sokan kimondják, sokan nem, de a szakmában és a közönség kollektív tudatában igenis konszenzus látszik létezni arról, hogy jelenleg Kendrick Lamar ül a hiphop zene trónjánLehet, hogy az állandóan diktátorok vagy pszeudo-diktátorok által elnyomott magyar értelmiség elméjében mindig lesz egy gát afelé, hogy egy adott kultúrában létezzen az, hogy közmegegyezés legyen arról, hogy valaki valamiben szimplán a legjobb? És nem, ez most nem egy „Kendrick Lamar a hiphop Erdoganja” szintű kijelentés, de nem lehet, hogy mi, akik évtizedek óta egyeduralomba ütközünk, a művészet különböző szegmenseiben sem tudjuk elviselni, hogy valaki „uralkodó” legyen? És akkor mikor ő kifog egy gyengébb napot vagy nem kezdi el időben a szettet, előtör belőlünk a kárörvendés, hogy „haha sok csicska tini kedvence mekkora haknis seggfej, így késik meg úgy szarik a szánkba, tessék csak nézni, ezért nem ő a legjobb, 11 popfos meg stb.”? Ezt most nem akarom a saját tudományos felfedezésemként meg pszichológiailag alátámasztható elméletként tálalni, de nem lehet, hogy kicsit ez is benne van ebben a nagy visszhangban meg utálkozásban?

IV. Kiszállás

Lehet, ezt az embert nem szeretni. Lehet, ezt a műfajt nem szeretni. De valótlan dolgokat sértődöttségből, tudatlanságból vagy a prekoncepcióink által megélénkülve ne állítsunk.

Kérdés: mi értelme a kulturális diverzitásnak, ha tényleg nem tudunk bizonyos produktumot a maga nemében és a maga értékrendszerében vizsgálni?

Mi értelme kacsintgatni más kultúrák felé, ha csalódunk benne abban a pillanatban, amikor kiderül róla, hogy nem elsődleges célja, hogy nekünk megfeleljen?

Miért várjuk el, hogy a mi általunk felépített rendszerben, a mi értékeink mentén haladjon egy ezerkilométerekre kialakult műfaj? Nem kamu kicsit ez a szeretünkmimindent dolog, ha mégis elvárjuk, hogy vegye fel azokat a tulajdonságokat, amik miatt szerintünk jó valami?

Ja, hogy ennek semmi köze ehhez, egyszerűen csak szar volt a koncert, nincs itt semmi látnivaló. Ugye.

pulitzer_kenny.jpg

Kép forrása: Twitter

V. Megjegyzések rovat

a) A képen látható „Pulitzer Kenny” feliratú háttér a legzseniálisabb dolog, amit láttam valaha. (Arra utal egyébként, hogy Kendrick Lamar első könnyűzenei előadóként kapott Pulitzert a díj története során.)

b) Nehogy már az előadóba álljunk bele, ha a lakosság kényelme érdekében lófasz a hangosítás a Szigeten.

c) Aki szerint nagyon rövid volt a koncert, annak érdemes utána nézni, hogy aréna körülmények között is csak pár számmal játszott többet a DAMN. Touron.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr1714230053

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.