Látni, olvasni, érezni – Nemes Márk (nıman) versposzterei a Dürerben

2018. október 10. - kalop

Írásom emlékeim és benyomásaim montázsából születik. Talán nem úgy emlékszem, ahogy volt, talán nem úgy éreztem, ahogy kellett volna, de most írok, és most ilyenné kuszálódnak gondolataim.

niman_2x2_hexameter_tortenelem_agonia_christiana_eff.jpg

I. A VadArt visszhangja

A szóképek elkezdik komolyan venni jelentésük vizuális tartalmát, grafikai jelekké metamorfizálnak. Megtartják korábbi esszenciájukat, de csak maroknyi fűszerré alakulnak az új ízek kavalkádjában. A befogadó meg olvassa ezeket az átváltozott vonalakat, és további utak nyílnak a gondolatok forgatagában: alkotás születik, csupán a látvány feldolgozásából.

Mit látok? Miből jött létre, amit nézek? Ki vagyok én ebben a koncepcióban? Hiszen én sem vagyok több mint az alkotó: egy értelmező, aki egy másik értelmező filterén át tekinti a világot.

niman_on_h_arckep_eff.jpg

Az alatt a kevés idő alatt, amíg egyszer beszélgethettem Nemes Márkkal, annyi ideán áthaladtunk, hogy további tíz alkalomra is juthatna belőle. Az egyszerű felvetésből egy újabb majd ismét egy újabb gócba szaladtunk, és még meg sem fejtettünk egy vízszintes elképzelést, már zakatoltunk előre a merőlegesen egy másik teória irányába. Az elgondolások folyamatosan építkeztek egymásra, mintha csak a vonatból tekintettünk volna ki a tájra: épphogy megláttunk egy régi típusú vályogházat, már jött a környezetvédelmi lápos. És nem túlzok, mikor az előbbi leírásokat használom, szinte láttam magam előtt mindent, amit szóba hoztunk. Nem is csoda, hogy Márk képes kevéske mondatokból azok többszörösét megalkotni. Talán ez soknak is tűnik így, kaotikusnak, de igazából merítést ad, hogy később saját képzelgéseinkben elmerülve, tovább táplálhassuk a kis gondolatparazsakat. Mert a gondolkozó ember, mikor leszáll a peronra, akkor is vissza tud emlékezni az útra, bár más perspektívából kezd tekinteni a felidézett síkokra és bukkanókra.

De mit látunk? Vagy továbbgondolva: vajon mit láttam?

niman_bemutatkozo_plakett_eff.jpg

Mert talán mind ugyanazt érezzük, de nincs harmadik szemem, hogy még a saját felvételeimen túl, másokét is megalkossam. Márk vett egy rövid verset, vagy egy haikut, egy Závada Péter-, egy Simon Márton-, egy Pilinszky- vagy egy József Attila-darabkát, majd létrehozta belőlük és köréjük saját vízióit.

A maga módján
interpretálta a szavakat,
azok képpel fogható terét megkonstruálva,
amiket aztán én megint újraértelmeztem a magam fejében.

A „szennyeződés” – amire Márk figyelmeztet minket – hályogossá tett, de hogy ezen a hályogon keresztül azt látom, amit az alkotó szeretne mutatni, vagy mást, azt vakságomban nem tudom megmondani, és nem is szeretném; mindenkinek magának kell megtalálnia saját világtalanságát.

Mert szemfedőt kapunk, csak hát az a szép a sötét sarkokban, hogy nem tudni, mi rejtőzik ott.

A kiállítás kapcsán eszembe jutott, amikor Horvátországban, Rovinjban járva megláttam egy plakátot: Marilyn Monroe nézett rám, és hirdette az American POP ART tárlatot.

 II. American POP ART

A forró, zajos tág térről egy hűvös, fehér épületbe léptem. A második emeleten várt rám, amiért eredetileg benéztem – és a kezdeti csalódás. A fényviszonyok, a képek elrendezése és mennyisége sajnos hamar kiábrándítottak egy kicsit. Először szinte gyorsan szaladtam végig, hiszen ha nagyon akarom, az élőnél is jobb minőségben megnézhetem ugyanezt az interneten. A helynek nem volt varázsa, elsőre.

Aztán kis idő után észrevettem: Warhol egyik női arcportréján egy bizonyos szögből, szirmokból kirakott hajdísz jelent meg, amit az oldalról tükröződő virágok sorozatából ültetett oda az optikai csalódás. Elkezdtem tovább keresni ezeket a játékos véletleneket, és hamarosan megtaláltam Marilyn mosolyát a kék barackokon, és Martha Grahamat, aki Beethoven komponálására lejtette táncát. Egészen új hangulata támadt a helyzetnek: ami azelőtt pocsék kiállításnak tűnt, most izgalmas, háromdimenziós mozaikká alakult.

niman_polaroid_446_eff.jpg

Nem lehet teljes analógiába állítani Márk kiállításával, de hasonlóan alkottam újra a képeket, a mondatokat és saját gondolataimat. És most elárulok egy újabb részletet a pesti kiállításról: kezdetben volt egy furcsa érzésem, mintha nem vennék elég komolyan.

A kiállítás tele van érdekes képekkel,
amik egy szövegrészlet tükreként
és az önálló alkotás párhuzamaként
létrehoztak egy újabb
megoldási lehetőséget,
amit csak a szubjektív befogadó
láthat a kettő keresztezéséből.

Mégis, amennyire elvonttá válik a tárlat, annyira egyszerű a kiállítás helyszíne – a Dürer Kert bejárata után fel egy lépcsőn, a fal két oldalán a kirakott grafikák, a folyosó végén egy piros átjáró egy terembe, ahonnan próba zajai szűrődnek ki.

Első elgondolásra kicsit kicsinyli a teret az ember – amit ezekben a kis ablakokban talál, azoknak komolyabb szféra illene. Egy kis dobcsörömpölés, egy kis gitár húrpendülés: megtörik a hatás, és ennek ellenére mégsem törik meg a folyosót globálisan átölelő valami, amit talán én alkottam – ami talán szándékos volt, de új perspektívába helyezett mindent.

Mert, habár megtöri a hangulatot a szituáció, de ambivalens módon, ez ad új teret az egész értelmezhetőségének. Egy folyosón tartózkodunk, egy átmenet terén, ahol a képek alternatív nézőpontokat nyitnak meg a szavakra, a szavak alternatív nézőpontokat a világra. Ezeket összevetve saját képzetünkkel, a felületen átnézve, kapunk egy harmadik perspektívát, egy "harmadlagos világot".

niman_umplant_eff2.jpg

(Olyan ez, mint a fizika órán a ceruza – iskolánként eltérően, szívószál is lehet. A víz felszíne felett és alatt máshogy látjuk a testet. És bár van egy természettudományos igazság, de az érzékek látják a törést, amit a fizika megmagyaráz. Ambivalens, mert tudom, hogy egyben van a két darab, és mégis tört résznek látom. És már csak szórakozásból is figyelmen kívül hagyom a valóságot. Talán egy napon nem fogjuk látni a törést, de addig élvezzük ezt a csalóka, izgalmas világot.)

Ott, a kiállításon nem bukhatok a képek alá a helyszín zavarai miatt; de ettől ad olyan érzetet, mint a folyosó, a végén található vörös átjáróval: elvezet a küszöbig, és nem léptet be. Hallod a próba elemeit, de nem az összerakott zenét: a képzeleteden áll, hogy rocknak vagy bluesnak gondolod a végleges darabot. Rád bízza, hogy be akarsz-e lépni az ajtón. Mert mindenki más úton közelíti meg azt a vörös fényt, majd mind máshogy távolodunk tőle. Valaki rátalál arra, amit keres, más valami újra lel.

A művész nem léptet át, csupán lehetőséget ad,
hogy saját filteredet kiegészítsed újabb beállítási lehetőségekkel.

Paul De Mant idézve: „A korábbi feltételezés értelmében a világban lejátszódó külső, objektív esemény határozza meg a belső, tudatos eseményt, pontosan úgy, ahogy az ok meghatározza az okozatot. […] Amit azelőtt oknak tartottunk, az valójában egy okozat okozata, amit pedig okozatnak tartottunk, az pedig olyannak tűnhet, mintha saját okaként működne.”*

niman_extraordinary_death_eff.jpg

III. Kafka Múzeum

Végül hoznék egy újabb párhuzamot. Prágában a Kafka Múzeum tette talán rám eddig a legnagyobb hatást, bár hallottam negatív véleményeket is. Egy – a nyugati világot biztosan – meghatározó, fontos irodalmi személy múzeumától többet lehetne várni. Ráadásul Prágában van, az író szülővárosában, és mégis: mintha kissé elhanyagolnák. A kiállítási tárgyak viseltesek és érződik, hogy a hangsúly a szuvenírbolton van.

Aztán elkezdi levetni saját bőrét az ember, túllép a komolyabb elvárásokon. Ráérez, hogy a varázs nem feltétlenül a többen van, hanem a valóságban, és abban, amit abból mi képesek vagyunk kihozni. Kafka megelevenedik, Kafka Prágája életre kel. Nem a múzeumban van Kafka, hanem írásaiban és saját benyomásainkban, amit a várostól nyertünk – a múzeum csak kis kulcsa lehet az érzetnek.

A kiállításon van egy film: Smetana Moldvája kíséri a képeket a városról, amit Franz úgy szeretett. A film végén egy pár sor, amit saját szavaimmal így fordítanék:

Prága nem enged el, egyikünket sem.
Ennek a régi gyöngyszemnek üvöltenie kell.
A városnak fel kell égnie Vyšehradtól Hradzsinig,
hogy lehetőségünk legyen felszabadulni.

niman_agonia_christiana_eff.jpg

A kiállítás egészét hangulatos audiovizuális elemek kísérik, látványos idézetekkel, dokumentumokkal és képekkel. Egy dróthálós falú részen sétálva – ami csigaként magába tekeredik – az író arcképe van kivetítve, ami növekszik, majd csökken és jelentéktelenné válik. Aztán egy falépcsőn lemegyek, és fekete kontúrok tompítják el a szememet: elmélyülök Kafka lelki világában. Az utolsó foknál meglátom az igazságot, hogy én sem vagyok más, mint ő volt.

Kattogó gépek zajában, irattárak polcai között lépkedek: bennük Kafka életének darabkáiba, a könyveken hagyott betűkbe – saját írásaiba vagy a róla készült feljegyzésekbe. A betűk angyalszárnyak holt, heges helyeivé vésődnek a hátakon. Más ember lép ki a napfényre az én bőrömben.

A tárlat nem pusztán önmagában volt feledhetetlen, hanem attól lett (még inkább) az, amit közösen, az én képzeletemmel összedolgozva alkottunk meg.

Márk kiállítása önmagukban is érdekes grafikákat mutat be, de nem csak a képek váltak számomra olyan egyedivé – hanem az ihletet adó szöveg, a képek és az elmém kontextusa: ahogy elhelyeztem mindezt a tér és idő törésében.

______________

Felhasznált irodalom:

Paul DE MAN: A trópusok retorikája (Nietzsche).
In: Helikon 1994/1–2., – In. Paul De Man: Az olvasás allegóriái. Ictus, JATE, Szeged 1999.      

Fotók: Kalocsai Péter

A kiállított költők: Kiss Judit Ágnes, Csider István Zoltán, Tandori Dezső, József Attila, Zalán Tibor, Pilinszky János, Szálinger Balázs, Simon Márton, Dabi István, Fodor Ákos, Hegyi Zoltán Shizoo, Závada Péter, Nemes Márk.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr7914292815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.