Pedofil mikulások, erdélyi kopjafák, fegyverlábú amazonok – a trashkultúra évtizede

2018. november 06. - Locker Dávid

Annyiszor halljuk, mégis: micsoda a trash valójában? Egyszerűen a kétes esztétikai értékkel rendelkező kulturális produktumok gyűjtőneve? A giccs szinonimája? A fogyasztói társadalom – szellemi és materiális értelemben vett – szemete? Vagy épp tudatos kultúrafogyasztási attitűd? Világszemlélet? A humor egy válfaja? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni a következő bekezdéseken keresztül.

trash1.jpg

Hiro, senkise és Tembo
Kép forrása: promotions.hu

Ülünk a házibuliban, mikor valaki megszólal, hogy nyomjunk már valami trash fost srácok, röhögni akarok. Másnaposan fetrengünk valamelyik kávézóban; megkérdezzük hasonló állapotban vegetáló haverunktól, milyen volt a tegnapi Instant? Hát vágod, ilyen nagyon trash zenék mentek, de be voltam baszva, úgyhogy elverettem valahogy. Kómásan tántorgunk le a koliból az egyetemre, mikor periférikusan észrevesszük az üzenőfalra kifüggesztett cetlit: 18:30 Klubszoba, közös trashflim nézés. „Na akkor megint kihagyjuk a holnapi nyolcas órát”, suhan át a fejünkön, miközben a trolira várva cigit sodrunk.

Hogy jelenünk trashkultúráját megértsük, először is némi fogalommagyarázatra szorulunk. A trash eredetét nagyjából a 80’-as évekre lőhetjük be, de egyes értelmezések szerint a fogalom konceptuális-történeti gyökerei egészen a XIX. század második feléig visszavezethetőek. Ekkor jelent meg ugyanis – a tőkés társadalom kialakulásának köszönhetően – az a művelődéstörténeti jelenség, amit adornoi terminológiával élve kultúriparnak nevezünk. Az egyre penetránsabb kapitalizmus a kulturális mezőt sem hagyta érintetlenül: sorra jelentek meg a tömeggyártott kulturális termékek, amik elsősorban nem filozófiailag rögzített esztétikai mércéknek próbáltak megfelelni, hanem  pusztán a fogyasztóknak való minden-áron-tetszés motiválta őket.

Az egyetlen cél a fogyasztás, és ezzel szimultán a profit maximalizálása volt.

(Az esztétikai szakirodalomban ekkor még egységesen giccsnek hívták az efféle attribútumokkal rendelkező „alkotásokat”.) Ez a kultúrpiaci tendencia idővel dominánssá vált, a művészeti mező tagjai pedig szép lassan elhatárolódtak a „tömegkultúra” reprezentánsaitól. A 80’-as években aztán – először a szlengben – megjelent a trash, mint az „alacsony kultúra” pejoratív terminusa.

Na tessék, ez a ti üdvöskétek - Kendrick Lamar a Szigeten

Végigverettük a Stormzyt, végigbőgtük a Lykke Li koncertet, és végigszoptuk az egy óra várakozást, majd a 40 perces ráadást. Meg akartunk halni, míg feldördültek a puskalövések, és abban a pillanatban, amikor felzendült a DNA., természetellenesen elszállt minden fájdalmunk ‒ pokolból röppentünk a...

Azonban viszonylag hamar – nagyjából a ‘90-es, 2000-es évekre datálhatóan – megjelent egy újabb kulturális attitűd: a tudatos trash-fogyasztás. Rengeteg könyvben, sorozatban, filmben találhatunk sztereotipikus jeleneteket a betépve szappanopera-/late-night show-/romkom-nézésről. És nem csak a művészetben. Biztos rengeteg olvasónak van hasonló élménye: némi italozás után, a hajnali órákban, mikor a buli már ülni kezdett, bekapcsoltak egy Jóban rosszban-t, egy AK26-ot, vagy egy egyszerű viral videót, és szarrá röhögték maguk.

Nagyjából a 2000-es évektől a trash új korszakba lépett: megjelentek – elsősorban a filmgyártás területén – a pusztán csapnivaló minőségű alkotásokkal párhuzamosan a deklarált, szándékosan esztétikátlan trash filmek. Mi sem bizonyítja jobban az állítás igazságtartalmát, minthogy az IMDb-n külön kategóriát találunk a témával kapcsolatban, ahol olyan filmekről informálódhatunk, mint a Koldus puskával, amiben egy hajléktalan kalandjait követhetjük végig, ahogy felhúzós shotgunnal végez pedofil mikulásokkal; a Planet Terror, ami egy M4-es lábú poszthumán Tomb Raider-utánzat történetéről mesél nekünk; vagy a híres-hírhedt Iron Sky, ahol végignézhetjük, ahogy a holtaiból visszatért Adolf Hitler dínóháton lovagol a Hold túloldalán.

trash2.jpg

Iron Sky
Kép forrása: IMDb

A fentiekből egyből kitűnik a trash humorának egyik, ha nem legfőbb fundamentuma: az irónia. Feltehetőleg nincs olyan forgatókönyvíró, aki komoly intencióval írna dialógusokat Hitler és árja T-Rexe közt. Közben

a „jó” trash általában túl is mutat magán:

a fentiekben felsorolt filmek egytől-egyig az akciózsáner kliséit feszítik a végtelenségig, mely gesztus nem pusztán komikus hatást kelt a befogadóban, hanem egyúttal a tömegtermelésre kondicionálódott film- illetve kultúriparnak is bemutat – mindezt a szatíra legnemesebb hagyományait ötvözve. Így az egyik fő motiváció, mely tudatos trashfogyasztóvá teheti az embert, a fent említett indirekt kritika a kommersz kultúra irányába. Vagy egész egyszerűen az a nem túl intellektuális, de annál inkább érthető hajlam, hogy az ember – legyen bármekkora humánértelmiségi és hallgasson Kurtág Györgyöt rántottasütéshez is – csak szeretné elengedni magát, és röhögni egy jót.

Az egyik bölcsészbuliban jött oda hozzám egy BME-s csaj azzal a szöveggel, hogy ő teljesen meg van zavarodva: azt hitte (egyébként jogosan), hogy ha elmegy egy bölcsészbuliba, végre kultúrzenére szórakozhat. (Magyarázatként: a háttérben épp Pixa szólt.) A válaszom annyi volt, hogy a probléma alapvetően nem magával a kommersz/populáris/fos/szar/trash zenével van, hanem a fogyasztói attitűddel. Ha a Bulibáróra, mint komoly zeneművészeti alkotásra tekintünk, elég nagy eséllyel el vagyunk tévedve. Ha úgy állunk hozzá, hogy egy jó hangulatú péntek estén, bebódulva a haver vidékről felhozott pálinkájától (amit úgy lopott ki az apja hűtőjéből, mert a 30 éves osztálytalálkozójára tartogatta) lődörgünk egy lepukkant helyen, és meghalljuk, hogy a helyi tehetségtelen DJ ezt szánja az est csúcsának, és mi félig röhögve, félig artikulálatlanul üvöltve végigtáncoljuk – már nem is annyira járunk rossz helyen.

Nincs rosszabb, mint inkognitó módba rakni a házibuliban a laptopod, hogy nehogy másnap majd feldobálja a proli szarokat a YouTube, amiket a félművelt haverjaid hallgatnak. Rövidebben: nincs rosszabb  az elefántcsonttoronynál.

A varázsvilág Krisztusa - Harry Potter és a Biblia

Kemény István írja egyik esszéjében, hogy minden író kiégését és ötlettelen vergődését jelzi, ha bibliai témához nyúl. Lényegében a legkönnyebb dolga van. Feldolgozza Káin és Ábel, hitetlen Tamás, az irgalmas szamaritánus vagy épp Jézus szenvedéstörténetét, az egyszeri olvasó pedig - a bebetonozott...

Szóval a trash él és virul, sőt komoly rajongótáborral rendelkezik. Amerikában jelentős irodalmi zsáner kreálódott a műfaj hatására. Ez a bizarro-trash, melynek legjelesebb tengerentúli képviselői például Carlton Mellick III vagy Cameron Pierce. A műfajnak immár hazai képviselőit is megtalálhatjuk a piacon: nemrég jelent meg a többek között Dajka Gábor és Nemes Z. Márió nevével fémjelzett Robotcigány, melyben egyaránt olvashatunk herét golyóstollal történő átszúrásról, anya-apa-hugi-bátyó alakú fenevaddal való szexuális aktusról, vagy az erdélyi kopjafák és a Balaton románcáról.

Még mindig hazai pályán maradva komoly számú trashposting oldalt találunk. Ilyen pédául a Nem vacol a skinchanger, a Kasza Tibi Atya, a Hagyjál anyu fortnitézek, vagy például a Ctfu Magyarország. Ezekben a Facebook-oldalakban közös a szándékosan igénytelen, ún. low-effort mémek posztolása, melynek tartalma általában a tömegemberek, az ún. normie-k kultúrafogyasztási szokásainak, kevésbé szellemes humorának parodizálása. Az iróniával átitatott szatirikus jelleg itt is fellelhető tehát.

trash3.jpg

Kép forrása: cinegore.net

A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy napjainkra a trash eredeti jelentéséhez képest átalakulva, elsősorban a direkt igénytelen produktumok gyűjtőnevévé vált, mely egészen kritikus, kreatív, humoros és a szó nemes értelmében szórakoztató alkotásokat képes magába foglalni.

Most pedig megyek fortnitézni, és beteszek egy kis senkisét.

______________

Felhasznált irodalom:

Max Horkheimer, Theodor Adorno, A Kultúripar = A felvilágosodás dialektikája, Atlantisz, Bp. 2011, 153–207.

Pierre Bourdieu, Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához = A kultúra szociológiája, szerk. Wessely Anna, Osiris, Budapest, 2003, 174–185.

Gillian Pye, Introduction: Trash as Cultural Category = Trash Culture: Objects and Obsolescence in Cultural Perspective, szerk. Gillian Pye, Simone Schroth, International Academic Publishers, Bern, 2010, 1–14.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr2414331803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.