Ez a szkafanderes nő az északi sarkon olvadozó jéghegyekről tud felmászni az égre – hogy meghágja azt. Utána, hogy ne maradjon kielégületlen, ágyba bújik a kortárs hiphop nagyágyúival. Az összessel. Semmi extra, csak egy magányos űrhajósnő álcázza a fájdalmát – a lehető legposztmodernebb módon. Sárgásbarna falevelekben haburcoló zenekarok és egy kis kaliforniai kurva múzsacsókjaitól ragadó, melankolikus szólókarrierek. Válogatás 2018 őszének legjobb klipes dalaiból.

A színház meghökkent, nevettet, “hümmögtet”, megsirat, segít elengedni magad, feszélyez, kikapcsol, szórakoztat: érzéseket vált ki belőled. Felmerül a kérdés viszont, hogy ha az interpretáló színész fáradt, sértett, csalódott, ha nincs benne a szavaival szembeni teljes őszinteség akkor hogyan képes ebből a bő skálából bárminek az indukálására? Hogyan higgyen a néző, ha maga a színész sem teszi minden esetben?

Megismerkedtem egy emberrel, aki nem csak utasít, hanem kérdez is – ő egy másmilyen rendező. Olyan, aki humánus módszerekhez nyúl, aki mellett a színésznek van ideje lélegzetet venni, otthonába pedig önmagaként léphet be, és nem egy felvett szerep bőrében. Tőzsér István Martinnal beszélgettem.

Anekdotákat alkotunk, néha csak a szórakozás kedvéért vagy a feszültség levezetésére, máskor, hogy tudásunkat könnyebben megérthető formákba öntsük. Írásomban szeretném felhívni a figyelmet az egyik legjelentősebb evolúciós előnyünkre: ahogy tapasztalatainkat átruházzuk a következő nemzedékekre. Ahogy irodalmat alkotunk belőlük.