Füstös képű Gadamer – visszaemlékezés két könyv alapján

Sütő András – Gyermekkorom tükörcserepei (1982); Lakatos Menyhért – Füstös képek (1979)

2018. december 05. - kalop

Anekdotákat alkotunk, néha csak a szórakozás kedvéért vagy a feszültség levezetésére, máskor, hogy tudásunkat könnyebben megérthető formákba öntsük. Írásomban szeretném felhívni a figyelmet az egyik legjelentősebb evolúciós előnyünkre: ahogy tapasztalatainkat átruházzuk a következő nemzedékekre. Ahogy irodalmat alkotunk belőlük.

gadamer1.jpg

Kép forrása: avclub.com

„Így kezdődött a mi beszélgetésünk ezen a napon a bölcső gondjáról, amelynek az a hatalom adatott meg, a költő képzeletét visszarendeli a csillagok honából; vissza a göröngyök közé, ahol is nem szférák zenélnek, hanem parasztgyermekek sírnak.”

Sütő András

Nagyapám óriás volt a szememben, mindig óriás lesz – gyermekkorom képzeletvilágának egy kiemelkedő szereplője, hatalmas cserépfolt fel-felfelé növekedő személyem emlékmozaikjában. Pedig ritkán láttam, de akkor nagy szemekkel. Korai nyaraim varázslatos heteit töltöttem nála, és hálás vagyok, hogy lehettem azon a tájon, abban az egyéni időben. Nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb gyermekkorom volt, mert beleláthattam nagyszüleim vidéki életébe (és közben a városi látásmódom is megmaradt), de sajátomnak tekinthetem, és sokat köszönhetek magamból azoknak a napoknak. Mindig félszegen álltam meg azelőtt a hatalmas ember előtt, mert nem nézhettem rá, csak fel – szó szerint és morálisan is –, és sosem voltam félszegebb, mint mikor a hatalmas gödörbe dobtam egy kis rögöt: ez most vallomás arról, ahogy a gyermekkor megszakad, de visszatükrözi fejlődő énemet.

Fent játszottunk a pajta tetőterén – elképzelni sem szeretném, hogy mit kerestünk olyan magasan. Ma már nem félem a tér iszonyát, talán mert korán megtanultam létrára mászni, és mindent megértek azok a játékok, amiket fent találtam; az emberiség legnagyobb találmánya a játékosság. Egy mód, amivel átadjuk nemzedékek tudását egy új generációnak, a tudat minimális megterhelésével. Hatással van a gyermekkor az egyéniség fejlődésére, és hatással van a kultúra a gyerekkorra.

Játékainkban tükröződnek kultúránk elemei.

Sütő András Gyermekkorom tükörcserepei című kötetének hála közelebb került hozzám a megértés, hogy milyen fontos szerepe van a gyermekkor kezelésének az egyes kultúrákban – illetve milyen hatások érvényesülnek a gyermeklét egyes elemeiben, akár a mesékben és a játékokban. Novellizált emlékei több információt rejtenek, mint első ránézésre sejthetnénk: hasonló a génállományunkhoz – az egyén testének megmutatja az utat, a kutató elmének a képletet.

A múltban ragadt identitás - Veres Attila: Odakint sötétebb (2017)

A jelene ezer körmével múltjába kapaszkodó, jövőtlen ember. Valószínűleg így hangozna az a mondat, amivel tömören jellemezni kellene a modern, ambíciótól és kilátásaitól tudatosan megfosztott társadalmat. A nyugati világ komplett generációi válnak kulturális és egzisztenciális áldozatául a fukuyamai mondásnak, miszerint: „A történelem véget ért", az ember eszmetörténeti evolúciója megállt.

Az írásgyűjteményben van egy rész, melyben  a falusiak gólyalábra állva tudnak csak eljutni a templomba, mivel a mocsaras, lápos vidéken nincs más lehetőség a közlekedésre. Ezzel nemcsak a konvencionális szándék jelenik meg: a gólyaláb nem a játék eszköze, hanem egy lehetőség arra, hogy a felázott talajon is lehessen közlekedni. Egy olyan metódus, amit még az ember gyermekkorában, a játék során sajátít el.

Máskor egy szerepjáték eseményeibe leshetünk bele: a falu gyerekei eljátszanak egy lánykérést, majd a házasságot, a szokásokat (minthogy vörösborral ünneplik a menyegző estéjét, ha a lány "tiszta" maradt a nászéjszakáig). Ez is csak játék, mert „hacsak lehet, játszik a gyermek”. És ahogy tükröződnek Sütő András írásán gyermekkorának emlékei, ahogy megtanulja a kisgyerek játék útján, hogy miként válik felnőtté, úgy jelennek meg az adott kultúra elemei az adott kor gyermekszintjein.

gadamer2_ff.jpgHasonló a világ ma is. Bár más színekkel van megrajzolva, és talán az eszközök is megváltoztak, de a mechanizmus megmaradt: az újabb generációk nem lázadó barbárok, akik lerombolják az ősök szokásait, hanem kulturális bennszülöttek, akik belenőnek abba a technológiába, amit a korábban születettek megalkottak, és ezért természetesebben kezdik kezelni. Ez nem jelenti, hogy teljesen szabadjára kell engedni őket:

a tűz primitív találmány egy mai számítógéphez képest, mégis meg kell tanítani a gyermekeket a veszélyeiről és a használatáról.

Az ember pedig felnőni készül, így játékait a felnőttkorok eszközeiben találja meg – azok leegyszerűsített verzióiban. Ne az eszközökben keressük a bajt, hanem találjunk egészséges utat az eszközhasználóknak, magunknak. Sütő András művei sokat rejtenek: a huszadik századi erdélyi falu nehézségeit, egy szociális körképet, a szokásokat, és egy analógiát, ahogy a kultúra felnőtt- és gyerekváltozata egymásban tükröződnek, kissé máshogy mosódva: „Jó lenne tehát, ha ez az erdélyi üzenet gyermeket és szülőt közös fénykörben találna.[…] Mert közös üzenetről van szó: gyermeknek és szülőnek való egyaránt.

Sütő a könyvben visszaemlékezéseit gyűjti össze, lehetőséget ad belesni a múlt egy darabkájába, de saját filterét helyezi szemünk elé, és mi ezeken a színeken keresztül tekintünk vissza a mentális vitrin relikviáiba. Bár anyja kérésére a lehető legigazabban akart írni, mégsem tudta teljesen levetni a legfőbb emberi gátat: saját látásmódját. Ez nem is baj, mert mindannyian így működünk – mikor visszatekintett az útra, „megfordult a fellegek között”, és kicsit közelebb hozta az elképzelhetőhöz a valóságot.

Mert az emlékezésnek valójában a teremtés a célja: hogy átadjuk azt, amit másképp nem tudunk, nem akarunk mutatni. Új mítoszokat kreálunk – őseink történeteit egybegyúrva sajátjainkkal – az utánunk jövőknek, a megtörténtek árnyjátékából.

Lakatos Menyhért Füstös képek című műve nemcsak elnevezésében talál rá az álszent relativitásra –

hiszen füstös, kormos arccal Gadamert is kéményseprőnek nézhetnénk.

Főszereplője ráébred, hogy amit addig színes kavalkádnak látott, az valójában csak egy emberek által odaképzelt káprázat: „Tarka színekbe öltöztetik a nyomorúságot, hogy rút, undorító képe ne rémítsen másokat.” Elmélkedésében szembesülnie kell azzal, hogy létezik időn és téren átutazó változatlanság, amit öntudatlanul táplálunk, mert nem vagyunk képesek kilépni a determináltnak vélt sorsból.gadamer3_ff.jpg

A fiú megkezdi szélmalomharcát az előítéletekkel szemben, de hiába küzd. Amíg a külső elemek csupán a vizuális különbségek miatt megvetik, addig ő sem szabadulhat a sztereotípiák láncaitól. Mégis kicsírázik valami: a tudás felnyitja a szemét, körbenéz, felülbírálja azt a "valóságot", amibe kényszeríti mind a külső, mind a belső környezete. Két világ közé lép, de egyikben sem találhatja meg a helyét, mert mindegyiktől különbözik. Az olvasó észreveheti, hogy az első lépések a kényszerűségből a tanuláson, a megalkotottak elsajátításán és újragondolásuk során vezetnek. Mikor az anya felfedezi, hogy a tudás kitárhat új kapukat, elküldi gyermekét az iskolába; mikor a falon túlról elkezdenek nyitni páran a fiú felé – az esély ajtaja is elérhetőbbé válik.

Lehetőség van a kitörésre, a bilincsek letörésére. A Füstös képek magában hordozza Lakatos Menyhért emlékeit, konstruál belőlük egy regénybéli világot, és elmondja egy csoport történetét. Tanulságot próbál állítani, hogy a jövőnek ne kelljen saját bőrén megtapasztalnia minden rosszat, és tudhassa, hogy miben rejlik a jó. Sütő Andráshoz hasonlóan a valódi múlt darabkáiból ácsol, de nem az egyén a legfontosabb: nem a szubjektum emlékeinek lehető legpontosabb megalkotása, hanem a közösség érdekében egy olyan ládikó megírása, amibe lehet könnyeket, örömöket, büszkeséget helyezni, és közben nem tagadja a durva, kiszáradt göcsörtöket.

Látni, olvasni, érezni - Nemes Márk (nıman) versposzterei a Dürerben

Írásom emlékeim és benyomásaim montázsából születik. Talán nem úgy emlékszem, ahogy volt, talán nem úgy éreztem, ahogy kellett volna, de most írok, és most ilyenné kuszálódnak gondolataim.

Nagyapám nem sokkal halála előtt mesélt a gyermekkoráról: még nagyon fiatal volt, mikor elküldték egy másik faluba, hogy szerezzen kenyeret, mert otthon már elfogyott – mint ahogy másból sem maradhatott sokkal több. Egy napba telt odajutni, és nem volt könnyű: mocsaras, lápos erdőn kellet végigmennie. Kimerült lehetett, mikor végre megérkezett. Fáradt tökmag, a vekni áldásában bizakodó nagy szemekkel. A pékség előtt akkor kiabálták ki, hogy minden elfogyott.

Az emlékezet számos módon képes újat alkotni: valamikor az egyén képét, máskor egy közösségét festi meg – van, hogy a közösség tagjának, de olykor egy kívülálló ecsetvonásaival. Mikor nagyapám történetét leírtam, nem adhattam vissza a valóságot, hiszen már eleve egy szitán átszűrt emléklisztet kaptam, de próbáltam olyan cipót gyúrni belőle, ahogy én láttam magamban az elmesélteket. Döbbenetes volt elképzelni, ahogy az a nagy fa is kis, törékeny gallyként kezdte valamikor, és még döbbenetesebb, hogy egy élet elment arra, hogy táplálhasson. Süljön meg mindenkiben ez a cipó, talán majd táplál másokat is.

Fotók: Kalocsai Péter

______________

Felhasznált irodalom:

Lakatos Menyhért, Füstös képek, Magvető, Bp., 1975.
Sütő András, Gyermekkorom tükörcserepei, Móra, Bp., 1982.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr9314412298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.