"Önfeláldozó szerep a rendezés" – interjú Tőzsér István Martinnal

2018. december 12. - Némedi Emese

Megismerkedtem egy emberrel, aki nem csak utasít, hanem kérdez is – ő egy másmilyen rendező. Olyan, aki humánus módszerekhez nyúl, aki mellett a színésznek van ideje lélegzetet venni, otthonába pedig önmagaként léphet be, és nem egy felvett szerep bőrében. Tőzsér István Martinnal beszélgettem.

interju1.jpg

Fotó: Orbán Bence

A színistúdió célja, hogy a fiatalok nyitottabbá váljanak, hallassák a hangjukat. Hogyan kivitelezhető emellett minden évben egy bemutató?

Sehogyan. Ugyanis a tagoknál – akikkel már itt dolgoztam Pesten – sokkal fontosabbnak találtam a fejlődés folyamatát. Én akkor szeretek kiállni, valamit a színpadra vinni, ha abban van munka és gyakorlottság, ha az oda való. Nem az a célom, hogy első körben összeszoktassak egy csoportot, majd a második félévben – ha létrejött a közösség, ha nem – valami „kézzel fogható” dolgot mutassunk be. Sok drámaiskola, színistúdió, színitanoda (ez a kedvencem!) munkájába beleláthattam, ahol félévek, hónapok mennek el azzal, hogy valamit gyorsan összerakjanak, ami utána gyenge és erőltetett, tisztelet a kivételnek.

Akkor érdemes belekezdeni egy előadásba, amikor már összeszoktak, amikor ők is úgy érzik, hogy: „Igen, talán megmutatnánk, hogy mit tudunk”.

Az előadások, amiket bemutattatok, látványosak és szórakoztatóak, ami költségvetés és időbeosztás szempontjából is nagyon nehéz feladat. Mi a megoldás?

Csak határidő van, mindig csak határidő És anyagi problémák. Minden produkció bemutatása előtt felteszem magamnak a kérdést, hogy „Hogy lehet ezt megcsinálni? Hogy fogunk oda eljutni? Hogy? Hogyhogyhogy?”. Nagyon kemény és nagyon nehéz. Mindig lemondásokkal jár, általában az embernek magából, a saját elképzeléseiből kell lecsippentenie. Önfeláldozó szerep a rendezés.

Feltennék egy nagyon reális, másoknak „lehangoló” kérdést: hol a buktató?

Mindenhol! Eljutni egy előadás végéig nagy munka. Kell hozzá rengeteg idő, ember, pénz, kedv, energia. Sok a nem várt irigy, akik kikerülhetetlenek – nagyon sok ilyen emberrel találkoztam sajnos. Nélkülözhetetlen az emberismeret és a „tisztánlátás”.

Egy spártai katona élete - színház a deszkák alatt, a függöny mögött, a zárás után

A színház meghökkent, nevettet, "hümmögtet", megsirat, segít elengedni magad, feszélyez, kikapcsol, szórakoztat: érzéseket vált ki belőled. Felmerül a kérdés viszont, hogy ha az interpretáló színész fáradt, sértett, csalódott, ha nincs benne a szavaival szembeni teljes őszinteség akkor hogyan képes ebből a bő skálából bárminek az indukálására? Hogyan higgyen a néző, ha maga a színész sem teszi minden esetben?

Más. Két kisfilmedről a honlapon is olvashatunk. Mindkettő azt az érzetet kelti (legalábbis bennem), hogy keresed a „tökéletes színművész” alkotóelemeit, hogy majd egyszer megalkosd azt.

Ezt még így senki se mondta. Az alapvető gondolatom, ötletem az volt, hogy bemutassuk a tökéletes embert. Ezt nem lehet bemutatni, ez nyilván csak egy vízió arról, hogy milyen egy tökéletes férfi és nő, akiből mindenki akar egy kicsit, a részese akar lenni ennek a tökéletességnek.

Mi az, ami igazán számít? A végső siker, vagy egy-egy ember jó közérzete?

Ez a kettő együtt kell, hogy legyen. Nagyon fontos, hogy akik ott vannak, érezzék, hogy jó kezekben és közegben vannak.

Hogy egy rendezőben érezzék, hogy számíthatnak rá éppen azért, hogy szinte „bármit odaadjanak” magukból a rendező kezébe.

Ez az első. Abból, amit mondok, tanuljanak, és építsék be a hétköznapokba.

interju2.jpg

Fotó: Orbán Bence

Lehet a válasz nem? Ha az elképzelés alapgondolatát is megingathatja?

Igen. Megpróbálom megérteni ugyan, hogy miért nem (kell rá érv), de igen. Legtöbbször elbeszélések miatt történnek ilyen szituációk, amiket aztán újra átveszünk.

Szerinted köztetek és a különböző művészeti iskolák, stúdiók, tanodák között mi a különbség?

Fiatalként dolgozom fiatalokkal. Ez nem a pénzről szól, mint sok más helyen. Majdnem olyan kicsit, mint az orvoslás: az embereket, ilyen „élő pénznek” látják. Itt az együttes munka a cél, kis közösségben, egy intim csapatban. Pont ezért különleges: itt nem vesznek el az energiák. A tanár tényleg oda tud figyelni. Megbízunk egymásban, és ami a legfontosabb, alázattal fordulunk mind egymás, mind a színpad felé.

Szűz Mária elszédült - interjú Varró Dániellel

Petőfi a János Vitézzel, Arany János a Toldival lett híres. Ezek elbeszélő költemények. Ezt kell írni, ezzel biztos a siker! A költővel (aki csak akkor ír, ha boldog és van valami frappáns mondat a tarsolyában), Varró Dániellel beszélgettem.

Mindenki értesülhet afelől, hogy különböző művészeti, színművészeti iskolák milyen „egyedi” kritériummal szelektálnak, mind külső, mind belső tényezők alapján. Nálatok ez hogy működik?

Első kritérium, hogy egy korosztály legyen. Próbálkoztunk már korosztályokat keverni, volt amikor jól sikerült, viszont általában nem működött. Lehetőséget mindig adtam arra, hogy tehetségüktől mérten kerüljön át egy fiatalabb ember egy tőle idősebb tagokból álló csapatba. Fontos, hogy lássam a lelkesedést, hogy ők tényleg a csapat részévé akarnak válni, és ne azért, mert mindenképp szerepelni akarnak.

Én ezzel nem árulok zsákbamacskát: ez nem vezet egyenes úton a színészethez, célja, hogy együtt fejlődjünk, és együtt hozzunk létre valamit.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr2914263175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.