Ez a szkafanderes nő az északi sarkon olvadozó jéghegyekről tud felmászni az égre – hogy meghágja azt. Utána, hogy ne maradjon kielégületlen, ágyba bújik a kortárs hiphop nagyágyúival. Az összessel. Semmi extra, csak egy magányos űrhajósnő álcázza a fájdalmát – a lehető legposztmodernebb módon. Sárgásbarna falevelekben haburcoló zenekarok és egy kis kaliforniai kurva múzsacsókjaitól ragadó, melankolikus szólókarrierek. Válogatás 2018 őszének legjobb klipes dalaiból.
Kép forrása: OFF Media
Amikor még minden olyan vészjóslóan normálisnak tűnik (főcím), és amikor már túl vagy a lehető legbetegebb okkultista vérfürdőn (stáblista). Amikor a kísértetiesen igéző Dakota Johnson által megformált Susie Bannion otthagyja a szürke, nyomasztó ohiói rögvalóságban haldokló anyját, hogy felszabadítsa önmagát a hetvenes évek végi Nyugat-Berlinben, és a modern táncban. És amikor a mozi bársonyszékébe süppedve meredsz erre a fenséges borzalomra, és hagyod, hogy agyonnyomjon az idei szezon egyik legnyugtalanítóbb katarzisa. Akkor Thom Yorke, a Sóhajok zeneszerzője még ráerősít az elményre a balettcipők alá kúszó keringőjével, amiben a tánc a fájdalom- és féleleműző életforma reprezentációja. A zongoraalapra ráúszó fuvola a Led Zeppelin Stairway To Heaven-jének első harmadához hasonló lebegés: a két hangszer gyengéd násztáncot lejt, akárcsak a kék és lila színek a kísérő animációban.
Mindig is érdekelt, hogyan teljesítenek kedvenceid az ágyban? Önjelölt rapkirálynőnk The Notorious B.I.G. Just Playing (Dreams) című hiphop alapműve alapján (és annak zenei alapjára) mesél arról, hogy milyen a szex az – elsősorban férfi – alattvalóival. 50 Centnél sok a duma, Quavora féltékeny az exe (amúgy vajon lehet az ágyban autotune-t használni?), Drake pedig egy kincs. Kár, hogy a vele való aktust leginkább könnyei nedvesítik. Young Thug szívesebben próbálja fel Nicki ruháit, mint magát a művésznőt; Mike Tyson meg (hopp, egy sportoló!) harap, akárcsak boksz közben. A videót az egyébként is ezer színben pompázó és bombázó Minaj mellett vicces rapperbábok is színesítik. Lil Wayne, a megbízható apuka szokás szerint egy kocsi mellett pózol; az amúgy is zilált külsejű 6ix9ine báb-alteregóját igencsak felzaklatja, hogy visszautasítják; ráadásul az orális örömökkel kapcsolatban szexistán megnyilatkozó DJ Khaled is kap végre egy verbális és vizuális sallert.
Paul McCartney – Back In Brazil
Romantikus film-narratíva izgalmasan hangszerelt, kissé műanyag bossa nova (brazil eredetű jazz-stílus – a szerk.) aláfestéssel. A lány gyönyörű, szabadszellemű és az álmainak él, amelyek meg is valósulnak. Hiszen találkozik a magas, jóképű, keményen dolgozó – egyébként szintén tökéletes – fiúval, akivel majdnem elmennek együtt egy McCartney-koncertre (egy brazil átlagfizetéssel azt a jegyárat kifizetni!). Egy rövid ideig sötét fellegek gyülekeznek fejük fölött, hiszen a srácot nem engedik el időben a melóból. De nincs para, a csaj egyedül sem fog búslakodni, hiszen élőben láthatja a rocklegendát, aki még a színpadra is felhívja, hadd ugráljon körülötte egy kicsit. Aztán persze főhőseink is összejönnek, és boldogan szerelmeskednek tovább a fuvolaszólóra, mindaddig, amíg rá nem jönnek, hogy a dalban elhangzó „Ichiban!” kiáltás hiába hangzik latinosan, valójában japánul van. Paul McCartneyval visszaérkezni Brazíliába majdnem olyan menő, mint az a bizonyos Szovjetunióba való visszatérése kerek ötven évvel ezelőtt.
Lana Del Rey eddigi leghosszabb, legkísérletezőbb és legelszállósabb dala egy olyan szerelemről, amelyben nem érezni az idő múlását. Az egész izgalmas és túlfűtött egymásba gabalyodással kezdődik, Father John Misty első albumán hallhattunk hasonló pillanatokat. Ahogy a – harminchárom éves kora ellenére is – bájosan kamaszos Lana ágynak esik szíve választottjával, egyre erősebb kontúrt kap az, hogy a hirtelen jövő akció ellenére sem rövid távra tervez. Az élet csak együtt mehet tovább ebben az álomszerű monogámiában. Egyre érik ez a szerelem, a közös betépés után az egymáshoz (szexuális értelemben is) tökéletesen passzoló pár lelke egyesül valamiféle gyönyörű izében. A dalt Jack Antonoff hangszerelte, az ő keze munkáját dicséri, hogy a dal hosszú instrumentális szakaszaiban a gyengéden simogató gitáron elterülő, pszichedelikusan puttyogó szintik a szólógitárnak is megágyaznak. Ez alatt a tíz perces trip alatt a fülledt, nyár végi kaliforniai országúti forgalom végtelenül a saját farkába harap, te pedig szerelmes leszel Lana Del Rey minden egyes hangjába és arckifejezésébe. Féltékeny leszel erre az élményre, csak magadénak akarod majd.
Vasárnap van erekció - 2018 nyarának zenei és videoklipes toplistája
Mégis templomba kéne menned, hogy bizonygasd, egykor te voltál Isten kedvenc vásárlója? Vagy hiába fohászkodsz hozzá naphosszat, az Úr nem ír vissza Messengeren? Esetleg a világ egyik legmenőbb trappere rendre a füledbe dünnyögi, hogy ne játszd már a Mindenhatót? Akkor neked szól mennyei válogatásom 2018. nyarának legjobb klipes dalaiból.
Palya Bea a Földanya és a nagybetűs Modern Nő magyar népzenében fogant szerelemgyermekének legnagyobb slágerét, a Szabadon-t, aktuális lelkiállapotához igazodva gondolja újra és tovább. Itt már tényleg szüksége van a szabadságra, így ebben a dalban a búcsú és az elkerülhetetlen elengedés felszabadító fájdalma csap át az újrakezdés katartikus himnuszába. Az őt elnyelő sárból felfelé törő, majd vízen lebegve otthonra találó Palya Beát Lisztes Jenő hömpölygő cimbalomjátéka, valamint Szokolay Dongó Balázs virtuóz furulyaszólója is az ég felé emeli.
Van az úgy, hogy Lady Gaga leül a zongorához, és a már rég megszületett csillag kitörő energiával robban egy hatalmasat. A mindnyájunkat beterítő csillagporból pedig máris formálódik a következő eget rengetés alapanyaga.
A kilencvenes évek elejének egyik legmókásabb alterrock zenekara tíz év után új albummal tért vissza. A Deal ikrek izgalmasan lágy vokálja alá még mindig teljes idegbedobással feszülnek a nehézkes és torz gitárok. Egy elektromos és egy akusztikus hangszerről van szó, melyeket az űrnők egy fénykörön át a tengerbe hajítanak, hogy a súlyosan megsebesülten a földön kúszó dobos, és a fáról lógó, instrumentumával átdöfött basszeros is csatlakozhassanak a baseball-szakkifejezésekkel teletűzdelt, magányos lebegésükhöz.
The Spencer Lee Band – River Water
Gondoltad volna, hogy a színészkedésbe is bele-belekóstoló Cara Delevingne első igazán hiteles alakításában pont egy hajléktalan lány bőrébe bújik? A szupersztár-modell a soul szenvedélyével gyönyörű folkos számokat éneklő Spencer Lee történetét kelti életre, aki a koszos arccal otthontalanul tengődést személyesen is megtapasztalta. A River Water és klipje arra tanít, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is őrizzük meg életszeretetünket, hiszen csakis az adhat elég erőt ahhoz, hogy egyszer felállhassunk a flaszterről.
Amanda Palmer & Jasmine Power – Mr. Weinstein Will See You Now
Menekülés egy hatalmi pozícióban lévő, undorító szexuális ragadozó elől egy szállodai szoba klausztrofób sötétjében. Amanda Palmer képviseli a Weinsteinnel bátran szembenéző, s rajta kíméletlenül átlátó, erős nő hangját – a rá jellemző szókimondással. Jasmine Power pedig Florence Welch törékenyen éteri monumentalitásával énekli meg a védtelen áldozat kiszolgáltatottságát.
Kép forrása: Paste Magazine
The Devil’s Trade – Hulljatok levelek
A civilben metálénekes Makó Dávid kőkemény, egyszálgitáros stoner folk-blues projektjével ezúttal egy első világháborús magyar népdalhoz nyúlt. A lövészárokban senyvedő, és az értelmetlen vérengzés végét hiába váró katona kedvese után kesereg, aki az ő távollétében talált magának valaki mást. A dal, valamint a videojáték-esztétikával és 3D animációval készült klip hatására könny fakad, a csípős őszi széllel átfújt szív pedig reménytelenül elnehezedik.
A Kiscsillag billentyűs-gitárosának szólódalai olyanok, mintha egy mélyebb hangú Thom Yorke intim közelségből, magyarul suttogna a füledbe, miközben a Radiohead többi tagja is veletek egy szobában muzsikál.
Ahogy Georg Höllering Hortobágy című, 1936-os filmklasszikusának képei átritmizálódnak, a Kerekes Band nem éppen szürkemarha-szelídítő ethno-rockandrolljától új életre kel a hortobágyi rónaság. Nézzük, kiből-miből áll e puszta népe! Fejjel lefelé is vonuló gulya és ménes, pulzáló, betyárfizimiskájú lovasok, akik néha átlépik a hangsebességet, ha pedig az ablakból nézzük őket, térugrásra és el-eltünedezésre is hajlamosak. Ráadásul nemcsak a kengyelben a lovat ritmusban rugdaló csizmás lábak és a töredezett ritmusban csattanó karikás ostorok szolgáltatják a talpalávalót. Egy idő után a helyi banda is beszáll a buliba. Ettől a táncosok annyira bepörögnek, hogy kétirányúvá válik a horizont, és az égen délibábként jelenik meg a ménes- és csikós-kaleidoszkóp. Azonban aggodalomra semmi ok! A kétarcú kondás, a megtriplázódva pallóról ugráló kiskölyök és a többiek maximálisan fel vannak készülve a montázs végén bekövetkező folklorisztikusan pszichedelikus viharra.
Programajánlat a Heaven Street Seven egykori basszusgitárosától: a rosszul járó órák monoton ketyegésébe feledkezve, ablakhoz nyomott orral bámulni a gyermekdeden fojtogató, fülledt apokalipszist.
Várjunk még Godotra - az intermedialitásról röviden
A Godot Workshoppal készített interjúm nyomán felmerültek bennem a kérdések és gondolatok a posztmodern intermedialitással és identitáskereséssel kapcsolatban. A művészeti ágak vegyítésével és ütköztetésével kísérletező banda két számának a segítségével igyekszem majd szemléltetni eszmefuttatásomat. „Ha egy vers egyszerre időmértékes és ütemhangsúlyos is, az olyan, mintha egyszerre táncolnánk és énekelnénk, vagy mintha lefestenénk egy szobrot", mondta a középiskolai irodalomtanárom, ezzel magyarázva az alkotások formai túltelítettségének kérdését.
Egy fura sapkás hipszter srác körbetáncolja a várost erre a laza, szétesős, jazzes R&B számra. Amit közben énekel, az – nem akarok túl nagy szavakat használni, de – az egyik legzseniálisabb dalszöveg, amit valaha hallottam. Matt Healy esztétikai kiselőadást tart a posztmodern irónia, az emberi lét határait feszegető önkifejezés és a fogyasztói társadalom hatásairól egy párkapcsolatra nézve. Ugyanis az ilyen dolgoktól terhelt kapcsolatokban valahogy mindig van egy fél, aki nem képes őszinte partnerként viselkedni…
Lélegzetelállító vokális kompozíció Palágyi Ildikó ’Indigó’ több szólamban, „egyszemélyes kórusként” megszólaló, borzongatóan csodálatos hangjára. A messzi észak tájaira repítő, léleksimogató animációs mese egy lányról, aki vadászni indult, de végül mégsem ölt. Kegyességének eredménye, hogy megszületett és az égre röppent az egész világot ámulatba ejtő sarki fény.
A teljes lejátszási lista elérhető YouTube-on és Spotify-on.
