A varázsvilág Krisztusa – Harry Potter és a Biblia

2018. augusztus 29. - Locker Dávid

Kemény István írja egyik esszéjében, hogy minden író kiégését és ötlettelen vergődését jelzi, ha bibliai témához nyúl. Lényegében a legkönnyebb dolga van. Feldolgozza Káin és Ábel, hitetlen Tamás, az irgalmas szamaritánus vagy épp Jézus szenvedéstörténetét, az egyszeri olvasó pedig – a bebetonozott kulturális és vallástörténeti konvenciók hatására – elismerően fog bólogatni, miközben valami olyasmit mormog magában: ez egy komoly író. Hisz ha az ember a Bibliához nyúl, feltétlen valami magasztosat, valami komolyat akar elmondani Istenről, az emberekről, az erkölcsről. Lényegében predesztinálva van erre a szerepre. A Bibliában ugyanis minden benne van, amit mi, keresztény, zsidó, és ateista egyszóval: nyugati – emberek legfőképp a morálról, de globálisan véve a világról gondolunk. A posztmodern narratíva-dekonstrukció évtizedei után természetesen naivitásnak hathat ez a grandiózus állítás; ennek ellenére tartom igazát. Nem valamiféle retrográd vallási felbuzdulás mondatja velem az utóbbit sorokat, hanem olvasmányaim és mindennapi tapasztalataim. Na igen: olvasmányaim. Ez utóbbi kiemelten fontos eleme ennek az írásnak – ugyanis ezen esszé témája tulajdonképp (ahogy a címből is könnyen kiderülhet) egy egész generáció gyermekkorának meghatározó olvasmányának, a Harry Potter bibliai párhuzamainak feltárása, és a közös referenciák vizsgálata; egy olyan gondolatkísérlet, melynek konklúziója hogy a Harry Potter tulajdonképpen egy modernkori megváltástörténet. És egy egészen kiváló regényfolyam.

hp1.jpg

Tovább

„Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje.” – Polcz Alaine: Asszony a fronton (1991)

A háború okozta nyomor alatt minden megkérdőjeleződik. A normális világ univerzáléi – a család, a szerelem, a vallás, az identitás, vagy akár a higiénia – kiváltságokká válnak, amikkel csak néhány szerencsés, fronttól távol tartózkodó ember rendelkezik. Ilyen privilégium az intimitás is. A megerőszakolások és végignézett gyilkosságok számával, a kötődés képességének redukálódásával az Istenbe vetett hit is meginog. A Maslow-piramis legaljának biztosítását ellehetetlenítő kontextusban túlélésre koncentráló félösztönlényekké alakul lassan az érintett civil társadalom. A tettetett pozitivitás, vagy a tudatos ignorancia és reménykedés nem változtatja meg a tényeket: káosz van. Németek és oroszok mindenhol, összetartozók szétszakítása, tömeg, éhség, mocsok, betegségek, halál. Olyan borzalmak, amikről Polcz Alaine dokumentarista nyersséggel számol be Asszony a fronton című művében.
polcz_1.jpg

Tovább

A felfelé zuhanó szerelemélmény Pilinszky János lírájában – A Trapéz és korlát (1946)

2018. augusztus 17. - f21.hu

Idén gyermeknapra esett Pilinszky János halálának évfordulója. A közösségi média sokhelyütt ki-kilökte magából Pilinszky recepcióját. Különösen gyakran lehetett olvasni egy régi beszélgetés emlékét, Popper Péter és Pilinszky diskurzusát: a költő ebben arisztokratikus bájjal, intellektuális közönnyel és a maga sajátságos szuggesztiójával egyszerűen közli, utálja a pszichológusokat. Merthogy azt hirdetik, hogy az embereknek problémáik vannak és azoknak meg megoldásaik. Ő meg úgy gondolja, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Pilinszky mint irodalmi jelenség és mint esztétikai létező, minden ízében megkapó. Megkapó minden műalkotása, az azokból kiizzó hittel meggyűlt értelem. Ez a népszerűvé lett beszélgetés is letaglózó. Pilinszky nem hitt a drámában, a műnemet mint a „kivédett drámát” és a mesterségesen szervezett, csúcspontokban és egyenáramú szembenállásokban mozgó szövegeket egyszerűen elvetette. Pilinszky utálta a pszichológusokat, a lélekgyógyászatot tehertételnek érezte. Ez a későmodern és korai posztmodern lírát(?!) uraló művész azonban hitte a lelket, és versbe vette a tragédiát.

pilinszky.jpg

Tovább

Így finanszíroztok ti! – Csepella Olivér: Nyugat+zombik (2017)

A 21. század nagy vívmánya, hogy már nem csak a kőgazdag pénzemberek lehetnek mecénásai egy-egy művészeti alkotásnak vagy vállalkozásnak, hanem akár az átlagemberek is. Ugyanígy fordítva, egy jó ötlettel, kellő lelkesedéssel és hatalmas szerencsével akárkinek megvan a lehetősége, hogy vállalkozóvá, filmrendezővé, zenésszé stb. váljon. Ez, a közösségi finanszírozás intézménye tette egyszeri képregény rajzolóvá és –íróvá Csepella Olivért, a Nyugat+zombik szerzőjét.nyugatzombik_1.jpg

Tovább

"És egy nap...egy sellő" – Alexander Balanescu - Ada Milea: The Island (2011)

Jó konceptalbumot mindannyian hallottunk már, David Bowie Low-jától elkezdve Cseh Tamás és Csengey Dénes Mélyrepüléséig. Olyat azonban valószínűleg még nem, amely annyira mélyen gyökerezne az irodalomban, mint a román zenészpáros, Alexander Balanescu és Ada Milea közös albuma; ennek ugyanis Gellu Naum posztmodern román költő Insula című drámaszövege szolgált alapul. A kérdés örök: hol helyezkedik el az irodalmi szöveg, ha zenei keretek közé kerül? Irodalom-e még, vagy már feldolgozás? Hol húzódik a határ feldolgozás és felhasználás között? Mit tesz hozzá a zene az irodalomhoz és mit tesz hozzá az irodalom a zenéhez?

island_1.jpg

Tovább