Generációs mozaik – Rossz versek (2018)

2019. február 07. - Ivánkai Márk

Reisz Gábor legújabb filmje, a Rossz versek vérbeli posztmodern alkotás. Egyrészt a mágikus realizmus által ironikusan megkérdőjelezi a szubjektum önazonosságát és az abszolút érvényű emlékek létét. Másrészt az Y generáció (1980 és ’90 között születettek) tagjai magukra ismerhetnek a megjelenített rendszerváltozás környéki gyermekkor, és a mindenkivel megeső, kínos és szívszorító szituációk láttán, amelyeknek mégis szerves része a feloldozó humor. A cikk spoilereket tartalmaz!

rosszversek1.jpg

Kép forrása: IMDb

Mind vágyódtunk már arra, hogy az életünk hasonlítson egy filmre, nagy tetteinket kövesse áthatott elismerés, érzelmeinket kísérje megfelelő hangulatzene vagy találjon ránk az eszményi szerelem, ahogy mindig elképzeltük a fejünkben. A mágikus realizmus leleményessége abban áll, hogy ironikusan kiforgatja az életről alkotott romantikus képünket. Azoknak a műveknek, amelyek ebbe az irányzatba tartoznak, a klasszikus értelmezésben nem mesei, fentről jövő transzcendencia hatja át a világát. A mágikus realista látásmódban a fantasztikum a „valóság rejtett tartozéka”, vagy a „psziché sajátossága”. Több annál, minthogy intellektuális kételkedés lép föl a fantasztikum megjelenésekor. Ami a befogadónak fantasztikumnak tűnik, az az elbeszélő, illetve a szereplők világának szabályrendszerében adekvát jelenség.[1]

A Rossz versekben a jelenbeli Merthner Tamás (Reisz Gábor) folyamatosan ide-oda ugrál a múltja és a jelene között, próbál rájönni, hogy mikor szűnt meg a gyermekkori boldogsága, és mi vezetett ahhoz, hogy szakítson a barátnőjével, Annával (Nagy Katica). A szüzsé Párizsban kezdődik, ami magában rejti azt a fajta határátlépést és eltávolodást, amit a mágikus realizmus képvisel. A város szimbolikája azért is lényeges, mivel az eggyel korábbi generációs film, a Moszkva tér itt ér véget egy beteljesült szerelemmel. Variációkat látunk egy szakításra, vagyis a narrátor elképzeli, hogy milyen lenne, ha ő dobná a lányt, vagy ha meg tudnák beszélni a dolgot felnőttek módjára. Ez a jelenetsor előrevetíti a film problémakörét, vagyis hogy a múlt nem megismerhető egészében, mindenki máshogy éli meg, ezért a valós kép sok apró szubjektív mozaikból állhat össze, ha egyáltalán összeáll. A rendező előző filmjéhez, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanhoz képest itt nem csupán az agonizáló jelen, de az élményekkel és szerelmekkel teli múlt is megjelenik. Tamás 7 éves, 14 éves és 17 éves szubjektumai párbeszédben állnak a jelenbeli énnel. Ők azok, akik verseket írnak, vízilabdáznak és szerelembe esnek, de valahogy mindegyikből kiábrándulnak, vagy külső hatásokra felhagynak velük. A két legfiatalabb Tamást játszó Prukner Barnabásról és Prukner Mátyásról el lehet hinni, hogy egy személyt alkotnak, de az ő szemük meleg ártatlanságot sugárzó barna, míg a nagykamaszt alakító Seres Donáté és a jelenbeli Reisz Gáboré inkább vizenyős kékeszöld. Rajtuk kívül megjelenik még egy eszményi-pátoszi rocksztár, aki mindazt megtestesíti, amire a főszereplő vágyik: érzelemdúsan szaval, és úgy nyúzza a gitár húrjait, mintha nem lenne holnap.  Ezek a típusok egy nagyjelenetben fellázadnak és megverik a jelenbeli Tamást a vécében, amiért az reklámfilmet rendez annak a tyúkhúsüzemnek, amiknek a reklámtábláit Budapestre visszatérve elkezdte savazni. A mentális verés hatására megszökik a további kereskedelmi filmgyártás elől, és egyszerre újra Párizsban találja magát.

Shrek: egy posztmodern tündérmese

Metafikció, hibrid műfajiság, dekonstrukció - csupa olyan terminus, amivel legtöbbször irodalmi- és humántudományos folyóiratokban találkozunk. De hogyan működnek ezek az alkotói eljárások a bölcsészeti fókusz peremén lévő popkultúrában? Egy sokak által ismert és kedvelt animációs alkotás, a segítségével ezeket a kérdéseket járom körül.

A szülőket, ahogy a VAN-ban is, Takács Kati és Kovács Zsolt alakítják, de ahogy az emlékeinkben mindig ugyanolyan idősnek látjuk a felnőtteket, itt sem fiatalodnak meg egy-egy jelenet kedvéért, hanem konstans öregségben stagnálnak. Ha a filmet ideálkeresésként értelmezzük, akkor az apa az, akiben a korábban elvesztett ideálok megtestesülnek, mivel mintha az ő verse lenne a tökéletes alkotás, ő az, aki képes áldozatot hozni azzal, hogy a fia után megy Párizsba egy csomaggal. Az édesapának azonban van egyetlen egész verse címmel együtt, míg Tamás versei mindig kifordítva jelennek meg: valójában sosem tudjuk, meg, hogy miért rosszak.

Hogy teljes képet kapjunk, figyelmet kell szentelnünk a piros telefonzsinórnak, ami már a VAN-ban is a szülők lakásától vezetett a főszereplő albérletéig. A Rossz versekben viszont Tamás ugyanezen a zsinóron, a megismert karaktereket felhívva szórja szét a szeretetet a világban azzal, hogy csak ennyit mond: „Maga egy gyönyörű ember, és egy csodálatos személyiség.” A görög mitológiában, mikor Lükosz farkassá válik, elveszíti a beszéd képességét, így kizáratik az emberek közösségéből. A Rossz versekben a különböző médiumok közötti katyvasz is integrálódik a mágikus realizmusból. A 7 éves Tamás festményére csak legyintenek a felnőttek, „jópofa”, mondják, de amikor a fiú elkezd halandzsanyelven beszélni, ő kerül a figyelem középpontjába, és a családtagjai idomulnak ehhez a kommunikációhoz. A bábeli zűrzavar másfelől a Pipihús céghez kapcsolódik, mivel a felsővezetők románul vagy németül beszélnek tolmács nélkül, mintha ezt mindenki értené. Hecikuma-nyelven akkor beszél újra Tamás, mikor mégsem akar reklámfilm-szerződést aláírni, és elszublimál Párizsba. A rendező visszatér az önkifejezés alapjához, ahhoz az élményhez, amikor az ember először próbál másképp csinálni valamit, mint a többiek.[2]

rosszversek2.jpg

Kép forrása: IMDb

Megjelennek konkrétan újraforgatott és újraértelmezett filmjelenetek, például a Remény rabjaiból vagy a Fargoból. Ezek jelentősége az, hogy a narrátor nem képes megismerni a saját múltját, mert minden visszaemlékezést torzít az azóta eltelt idő. Ezért tűnik a múlt filmszerűnek: az első szexuális fantázia akár egy soft-porno, a tinédzserkori szerelem titkos meglátogatása mintha egy szökés lenne egy film noir-ban, Anna pedig pont úgy motorbiciklizik az új pasijával Párizsban, mint ahogy azt az Amélie csodálatos életében is láthattuk. A technikai részletek is ráerősítenek a mozaikos hatásra, ugyanis a múltban játszódó jelenetek közül többet 16mm-es szalagra vagy VHS-filmre vettek fel, amitől szemcsés lesz a kép, ezzel a korabeli home-videókat felidézve. A zenei felhozatal is roppant eklektikus, van lip sync Gyöngyhajú lány, dark wave elektro az ijesztő tanárnős montázs alatt, és olyan csilingelős-prüttyögős instrumental, amit meghallva bárhol, bármikor visszaidéződik a film. A zenékért ismét a rendező és Csorba Lóránt voltak felelősek. Az Y generációt úgy szokták jellemezni, hogy sehová sem tart – a filmben ez főleg a politikához való abszurd hozzáállásban nyilvánul meg. Például Tamásnak annyi élménye van a politikáról, hogy 7 évesen elájult Antal József beszédén, meg hogy Sztálin hasonlít Arany Jánosra. Az összemosás a mágikus realizmusban nem kíméli a szakrális és a profán közti határt sem. Vali néninek, Tamás „mentorának” temetésén a fiú figyelme egy hangyára terelődik, és amikor a pap majdnem rálép, a fiú fellöki a tisztelendő atyát.  Mind a politika, mind a vallás megfosztatik magasztos jellegétől és humor tárgyává lesz, így közelebb kerülve a befogadóhoz.

Várjunk még Godotra - az intermedialitásról röviden

A Godot Workshoppal készített interjúm nyomán felmerültek bennem a kérdések és gondolatok a posztmodern intermedialitással és identitáskereséssel kapcsolatban. A művészeti ágak vegyítésével és ütköztetésével kísérletező banda két számának a segítségével igyekszem majd szemléltetni eszmefuttatásomat. „Ha egy vers egyszerre időmértékes és ütemhangsúlyos is, az olyan, mintha egyszerre táncolnánk és énekelnénk, vagy mintha lefestenénk egy szobrot", mondta a középiskolai irodalomtanárom, ezzel magyarázva az alkotások formai túltelítettségének kérdését.

Az, hogy a Rossz versek generációs filmmé válik-e, majd eldönti a felelős korcsoport. De kétségtelen, hogy mindent megtesz azért, hogy a mostani magyarokhoz szóljon érzelmekben és gondolatokban. Ha a mi életünk nem is mágikus, de giccs nélkül is tele lehet szeretettel.

_____________

Felhasznált irodalom:

[1] http://barkaonline.hu/archivum/barka_201201.pdf?fbclid=IwAR0j3vsSOjlJIS3gla1m8NZnqM7p0L8Wy5zSfAbo1kq2KCUs7vmoj02Eqr4

[2] http://www.filmtett.ro/cikk/kitalaltam-magamnak-egy-nyelvet-reisz-gabor-rossz-versek-interju/

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr3814611724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.