KultAgora

Történelmi filmből természetfilm – Guerilla (2019)

2019. március 23. - Madaras Márton

Guerilla: a film ami előtt lelkesen, reménnyel teli szívvel ülsz be a vetítőterembe, és egy üres burokként távozol a moziból, mert azt sem tudod pontosan, mit érezz.

guerilla1.jpg

A történelem fonalát mindig olyan személyek vagy nemzetek szövik, akik a cselekedeteikkel valamilyen maradandót képesek alkotni. Nincsenek eredendően jók és rosszak, csak emberek, akik vagy mernek bátrak lenni, vagy megrettennek a kihívásoktól. Előbbiek sokszor az életüket áldozták a kötelességük, eszméjük vagy hitük oltárán, de az áldozatuk legtöbbször nem volt hiábavaló. Martin Luther King, Husz János, vagy esetleg Dobó István, hogy csak párat említsek, különböző korok különböző hivatással rendelkező emberei, akikben csak annyi közös van, hogy a maguk módján mind vakmerőek voltak és meghaltak azért, amiben hittek. A történelmi témájú filmek nagyon kedvelik a hősöket és számtalan jó, vagy éppen kevésbé jó film épült Földünk történelmének nagyobb alakjaira. Azonban mi van akkor, ha a központi karakter nem egy elszánt harcos, sőt nem is kifejezetten bátor, vagy őszinte ember? Kárpáti György Mór Guerillája ezt a témát fejtegeti, több-kevesebb sikerrel.

A film megértéséhez beszélni kell az antihősök alakjáról. Adott egy korszak, 1848 tavasza, amikor forradalmi hullám söpört végig Európán, és ez alól a korabeli Magyarország sem volt kivétel, ami akkoriban a Habsburg Birodalom részét képezte. A Birodalom már régóta belső feszültségektől volt fűtött, ezért várható volt egy revolúciós esemény. Férfiak tömegei szöktek el otthonról és kérték önnön besorozásukat, hogy részesei legyenek a szabadságharcnak, azonban mindig voltak kivételek. "Kinek drágább rongy élete”? Barnabásnak az volt. Az ember felteheti a kérdést, hogy miért egy olyan központi szereplőt kapunk, akivel egyszerűen nem tudunk együtt érezni? Gyáva, hazug, mindenkire csak a bajt hozza, akivel érintkezik, és aki még a testvére szerelmét is képes pofátlanul lenyúlni. A filmtörténelem során voltak antihősök akiknek megvoltak a sajátos karakterjegyeik, amik miatt képesek vagyunk megbocsátani gyarlóságaikat, és még szimpátiát is érezhetünk irántuk. Például a Punishernek – bár önbíráskodó gyilkos – kizárólag csak bűnözők a célpontjai, és soha nem oltaná ki egy ártatlan ember életét. Vagy hogy gyerekbarátabb vizekre evezzünk, Gru karaktere is egy antihős, hisz pont az az alakjának a lényege, hogy elbukik, ám ezt nem tudjuk tragédiának megélni, mert komikus a jelenség. Piton professzor pedig felvett szerepben tetszeleg antihősként, egy belső erő által, mert célja van azzal, hogy távol tartja magától a főhősöket.

Ezzel szemben Barnabás nem tudja közel hozni magához az embereket.

Természetesen fel lehet hozni a film védelmében, hogy történelmi témát feszeget, azonban kitalált karakterekkel operál egy kitalált szituációban, ami a szabadságharc alatt játszódik. Barnabásban nincsenek kifejezetten jó tulajdonságok, kivéve ha az ösztönös élni akarásra gondolunk. Öncélúan cselekszik, a saját igazát védi és próbálja menteni, a film közepén már igazán a testvérével sem foglalkozik. A negatív tulajdonságai mellé nem társul egy olyan érdemi pozitívum, ami miatt képesek lennénk együttérzést kifejezni felé. Talán ez az a hiba, ami miatt nem tudtam kifejezetten jó szájízzel kijönni az vetítésről.

Akik megpróbálták megölni a kultúrát és Istent - a kommunizmus kulturális bűnei

A vérzivataros huszadik században ugyanúgy támadás alatt álltak a Mennyek és az a bizonyos elefántcsonttorony is. Karl Marx egy 19. századi német filozófus, közgazdász, szociológus, a kommunista munkásmozgalom teoretikusa és a marxizmus névadója.

Mikor beültem a Guerillára, óriási reményeket fűztem a filmhez. Nagyon nagy szükség van a magyar filmművészetnek egy igényes, befogadható, lelkiismeretes történelmi alkotásra. A Guerillában minden megvan, amivel ezt meg lehet valósítani: a magyar történelem egy populáris és meghatározó időszakát dolgozza fel, annak egy kis szeletén keresztül. Nagyon részletes és bő feljegyzéseink vannak az 1848-49-es szabadságharcról; egész könnyen rekonstruálható történelmi díszletek, rengeteg levelezés, térkép, korabeli, közel tökéletes állapotban lévő fegyverek és rengeteg nagy tudású történész állt rendelkezésére a stábnak. Sajnos azonban a sok kicsi valahogy mégsem állt össze egy nagy egésszé.

A történet a világosi fegyverletétel után veszi föl a fonalat. Barnabás (Váradi Gergely) a testvérét Antalt (Vilmányi Benett) keresi, aki Csont Sándor (Orbán Levente) százados alatt szolgált a szabadságharcban. Kisebb nagyobb megpróbáltatások után talál rá a csapatokra, akik azóta már bevették magukat egy sűrű erdőbe és teljesen el vannak vágva a külvilágtól. Ebből kifolyólag nincsenek tisztában azzal, hogy a harc már véget ért. Antal megsebesült és „ágyhoz van kötve”, ezért nem tud Barnabással tartani, viszont nem is igazán örül a testvérének egy sötét titok miatt. Barnabás végül úgy dönt, hogy a testvére gyógyulásáig a maroknyi szabadságharcossal marad – talán az utolsó katonákkal, akik még nem tették le a fegyvert.

guerilla3.jpg

A koncepció ígéretes, viszont sajnos mégsem működik. Talán a legnagyobb probléma, hogy nagyon érződik: a Guerilla Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje.

Az első tíz perc és az utolsó húsz perc, ami valóban a tényleges történésekre fókuszál,

a maradék játékidő sajnos csak tölteléknek hat. Aki heroikus csatajelenetekre vágyik, fegyverropogásra és szuronyos rohamokra, annak le kell törnöm a lelkesedését, mivel a film kifejezetten lassú folyású. Hosszú merengésekkel, természeti képekkel és kevés párbeszéddel operál. Néha kicsit úgy érződik, mintha a rendező többet foglalkozna a tájjal, az erdő szépségével, a virágos mezőkkel és a dombokkal, mint magával a történettel. Perceken keresztül nézhetjük, ahogy Barnabás a lassan csordogáló patakban harmadszor is megmossa a vízhólyagos lábát, vagy mikor közösen elmennek Lucával (Mészáros Blanka) gyógynövényeket gyűjteni. Tisztában vagyok vele, hogy ki kell tölteni a másfél órás játékidőt, de ezek a jelenetek annyira súlytalannak érződnek, hogy az ember sokszor azon kapta magát, kínosan feszeng a vetítőteremben.

Az operatőri munka pont emiatt viszont parádés. Gyönyörű képeket kapunk, a színekkel és a fényekkel való játéktól számtalanszor leesett az állam. Mindenképpen ki szeretném emelni azt a részt, mikor egy este a megtört bakák ültek körben a tűz körül és katonadalokat énekeltek, miközben az egész erdőben egyedül csak ez a fényforrás volt látható. Nagyon erős momentuma volt a filmnek és pont megfelelő ideig volt kitartva. A zenék és a hangok is rendben voltak, bár sokszor üresnek érződött egy-egy jelenet, mivel semmilyen hangforrás nem volt alatta. Persze értem, hogy valószínűleg az erdő csendjét és nyugalmát akarhatta érzékeltetni a rendező, de számomra eléggé kontraproduktív volt, mikor semmi nem történt a vetítővásznon, és még csönd is volt. Ennek ellenére ezt jó pontnak lehet felírni a filmnek.

„Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak"

„Miért tanítsunk kortárs irodalmat? Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak. - hangzott el egy leendő magyartanár szájából az előző két mondat, egy gólyáknak szóló irodalmi szemináriumon. 

Ami viszont teljesen ledöbbentett az a színészi játék. Nagyon kettős érzések vannak bennem, mivel hullámzó alakításokat láttam szerepeken belül is. Az Orbán Levente által alakított Csont Sándor az, akire ki merem jelenteni, hogy végig hozta az elvárt szintet, azonban a többi karakter sokszor mintha felolvasta volna a szövegét.

Drámai jelenetek vesztek bele a monotonitásba.

Ennél a pontnál már ki kell emelnem, hogy Barnabás egy totális antihős. Hazudozik, gyáva és mindenkire, akivel csak találkozik, bajt hoz. Lehetett volna valamit kezdeni ezzel a karakterrel is, de nem tudtam együtt érezni a szereplőkkel, mikor az óriási tragédiák megélése közben is csak kifejezéstelen arccal néznek maguk elé. Sajnos nem jön át a dráma. Nem tudnak megérinteni a jelenetek, mert azt látom a szereplőkön, hogy őket sem érintik meg. Ha Barnabás egy sokat megélt katona lenne, akkor valahogy el tudnám könyvelni annak ezt a közönyt, hogy már semmi sem rázza meg. Viszont egyáltalán nem erről van szó, Váradi Gergely nem egy ilyen férfit játszik.

Végezetül pozitívumnak még ki kell emelnem, hogy a film igenis merész. Megmutatják nekünk a háború borzalmait, látjuk az út szélén hagyott holttestekben mászkáló kukacokat és a fákra fejjel lefelé fellógatott embereket, de mi nem „éljük át a harcot”, ahogy Barnabás se tette a szabadságharc során. Mi csak a tragédia végével szembesülünk, egy legyőzött ország végső haláltusájával, és ez egy nagyon erős rendezői fogás, ezt semmiképpen sem lehet elvenni tőle.

guerilla2.jpg

Összességében nagyon sajnálom ezt a filmet, mert hatalmas szükség lenne jó történelmi alkotásokra Magyarországon, és ebben a korszakban ennél sokkal több van. Nagyon nagy reményeket fűztem a Guerillához, és lehet, hogy emiatt érzem most csalódottnak magam. Nem egy óriási bukás a film, megvannak a maga erősségei, de sajnos nem is fogja megreformálni a magyar történelmi filmművészetet.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr3714710429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Macroglossa 2019.03.24. 08:01:12

Luther Márton hogyan halt meg azért, amiben hitt? nmint ágyban, párnák között hunyt el...
süti beállítások módosítása