KultAgora

Poszthumanista gyorstalpaló – és a problémáim vele

2019. szeptember 21. - Locker Dávid

A poszthumanizmus egy gyűjtőfogalom: bár irányzatai akár egymással is állhatnak vitában, mindegyik alapja egy olyan gondolkozásmód, ami a humanizmus utáni állapotban keresi az ember helyét a világban. Mindezt úgy, hogy nem az embert teszi meg a világ középpontjává és urává.

poszthumanizmus.jpg

Kép forrása: Prae Kiadó

A poszthumanizmus változatai

Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió nagyot vállalnak magukra legújabb könyvükkel: nem kevesebbet, minthogy összefoglalást nyújtsanak a poszthumanizmus körül kialakult terjedelmes és szerteágazó diskurzusról. A könyvben szó esik transzhumanizmusról, kritikai poszthumanizmusról, kibernetikáról, a humánum entrópiájáról, na meg az ízeltlábúakról – szóval minden olyan, az elmúlt években virálissá váló fogalomról, ami a poszthumanizmus tárgyköre alatt artikulálódott. Én azonban elsősorban nem a könyvről fogok beszélni – decens, érthető, jól összerakott, szakmailag korrekt és szerintem fontos olvasmány –, hanem inkább nagyobb spektrumban a poszthumanizmus  körül kialakult általános diskurzusról. Meg úgy az egészről.

Poszthumanizmus, transzhumanizmus, animal studies

Röviden: a poszthumanizmus egy gyűjtőfogalom, ami alá több egymással is vitában álló és különböző horizontok felé nyitó irányzat tartozik, kezdve a transzhumanizmustól az állatok jogaival és ontológai helyzetével foglalkozó animal studies-ig. Azonban mindegyik alapállása valami olyan gondolkodásmód, ami a (klasszikus) humanizmus válsága és destabilizálódása utáni állapotban keresi az ember helyét a világban. A másik fundamentum, hogy kizárja azokat az antropocentrikus gondolkodási sémákat, melyek az embert teszik meg a világ középpontjává, értelmévé, urává.

Ebből indulunk, és innen aztán már tényleg szerteágaznak az utak.

Csak pár izmust bemutatva a teljesség legkisebb igénye nélkül:

A transzhumanizmus tulajdonképpen a sci-fi filozófiába oltva, és kicsit különc irányzat. Tulajdonképpen a legoptimistább, legfuturisztikusabb és ennek ellenére furcsa mód legkonzervatívabb irányzatról beszélünk: a transzhumanisták továbbra is hisznek a ráció és a tudomány mindenhatóságában, illetve mindezekkel együtt az ember tulajdonságaiból (értelem, empátia, esztétikai érzék) eredő felsőbbrendűségében, s a jövő technológiai újításait ezen humán princípumok továbbfejlesztésére használnák. Az emberi kondíciók tökéletesítése után következne valamiféle tökéletes transzhumán vagy poszthumán állapot, ami – a könyv érdekes fogalmi társítását felhasználva – egyfajta kereszténységet idéző megváltástant juttathat eszünkbe  – csak itt Krisztus helyett a Szilícium-völgy hozza el Isten Városát.

Exkluzív részlet P. Horváth Tamás: A Zsolnay. Egy dinasztia eredete című regényéből.

Egy másik házasság 1890 egy kora nyári napján gróf Radenich László iszonyú fejfájásra ébredt a Kígyó utca egy rossz hírű házának szalonjában. A függönyök résein már besütött a nap. Ez volt a legrosszabb. Felállt a bordó pamlagról, de felborított egy asztalkát, rajta a döglött Littke pezsgővel, óriási csörömpölést csapva.

A spekulatív poszthumanizmus a jövőbeli kondíciók kapcsán keresi a helyet az ember számára. Olyan kérdések foglalkoztatják például, hogy meddig tolható ki a humánum fogalma, milyen ontológiai pozícióval rendelkezhet egy klón vagy egy hibrid, elképzelhető-e egy nonhumán jövő?

A kritikai poszthumanizmus sokkal politikusabb, bizonyos szempontból radikálisabb vizekre evez. Alapvető szándéka, hogy kizökkentse az embert, mint ontológiai középpontot felfogó európai gondolkodást, s az egységes, racionális és önmaga számára megmutatkozó szubjektum helyett valami olyan emberképet foganatosítson, mely a környezetével és technológiájával együtt fejlődik, azoktól leválaszthatatlan.

Az animal studies azokat a kultúránkba kódolt “Nagy Választóvonalakat” vizsgálja és dekonstruálja, amelyekkel saját emberségünk határozzuk meg egyfajta distinktív, kizáró alapon. Különös figyelmet fordít a természet-kultúra a tudomány-nem tudomány, de elsősorban az ember-nem ember (itt: állat) szétválasztásokra. Az irányzat gondolkodói közül sokan próbálják megvetni alapjait egy állatok jogaival foglalkozó etikának: vannak akik ezt egyfajta kiterjesztett személyiség-koncepcióval érnék el (Tom Regan), vannak akik a szenvedőképesség meglétéhez (Peter Singer), s vannak, akik ezt az egészet az antropocentrizmus kiterjesztésének gondolva egyfajta üres univerzális erkölcsiséget hirdetnek.

A fentiek közös vonása mindenképp valamiféle fent említett  – a klasszikus európai emberképpel radikálisan szembeforduló – posztantropocentrizmus, mely az embert nem tekinti a „a teremtés csúcsának”: nem konceptualizálja az embert a hagyományos módon lételméletileg kitüntetett helyzettel rendelkezőnek, pusztán a (ko)evolúció egy magasabb, vagy épp szimplán más fokának tartja.

És véleményem szerint itt vannak a problémák.

poszthumanizmus_2.jpg

Kép forrása: ExtremeTech

Neked a laposföld, nekem a lapos ontológia

Ahogy azt Paul James meggyőző erejű tanulmányában írja, a poszthumanisták félreértelmezik a klasszikus humanizmust; oda is erős distinkciókat látnak, ahol azok valójában sosem léteztek. Például sok poszthumanista a legfőbb mumus Descartes-ot vádolja azzal, hogy éles határt húz a test és lélek közé (res extensa – res cogitans), pedig ő is “testet öltött lélekről” beszél. A fájdalmat sem privilegizálja az emberek részére: szerinte az állatok is éreznek fájdalmat, csak szenvedni nem tudnak, mert nem léteznek a cogito (gondolkodás, megértés, belátás) képességével.

A másik probléma, hogy olyan utópiákat tételez, amik már a „humanista modernségben” megdőltek vagy problematikusak voltak: amit például a kritikai animal studies radikálisabb ága szorgalmaz. Ti. az állatok-emberek egyenlőségelvű együttélése az Édenkert zsidó-keresztény-humanista alapítómítoszát idézi, ami elég ironikus egy olyan kritikai mozgalom szájából, ami a dekonstrukció fegyverével viszonyul a legtöbb emberi, főleg nyugati mítoszhoz.

Az is megnehezíti a poszthumanizmusról való gondolkodást, hogy a szerzői akár egy irányzaton belül is eltérő megállapításokat tesznek (az meg már csak egyéni jóindulat kérdése, hogy ezt heterogenitásnak fogjuk fel vagy önellentmodásosságnak). Pár példa: a poszthumanizmus kritikai ága folyamatosan valami utópisztikus jövőről beszél, ahol meghaladhatjuk a dualizmusokat (férfi-nő, humán-nonhumán stb.), mégis sok helyen olyan „poszthumán állapotról” van szó, ami már elkövetkezett, amiben élünk, és amibe azután kerültünk, hogy a világháború, a tömegsírok és a gázkamrák traumái destabilizálták a klasszikus humanizmust. Szóval lényegében eldönthetetlen, hogy már „a poszthumán állapotban vagyunk” vagy nem, amit azért is lenne fontos tudni, mert ha valóban abban vagyunk, akkor kérdés, mennyire reális oly sok helyre a dualizáló meg esszencializáló humanizmus rémképét látni.

A múltban ragadt identitás - Veres Attila: Odakint sötétebb (2017)

A jelene ezer körmével múltjába kapaszkodó, jövőtlen ember. Valószínűleg így hangozna az a mondat, amivel tömören jellemezni kellene a modern, ambíciótól és kilátásaitól tudatosan megfosztott társadalmat. A nyugati világ komplett generációi válnak kulturális és egzisztenciális áldozatául a fukuyamai mondásnak, miszerint: „A történelem véget ért", az ember eszmetörténeti evolúciója megállt.

A másik – nyilván az én paradigmámból nézve – gond, az maga a posztatropocentrizmus, pontosabban annak filozófia bázisa, a lapos ontológia. Ez egy olyan lételméleti rendszer, ami a létezőket nem alá-fölé rendeltségi viszony szerint, hanem egyenrangúan, azaz horizontálisan képzeli el. Ennek a gondolkozásnak alapja véleményem szerint (és ahogy azt a szerzők is sok helyen implicite vagy akár explicite leszögezik) a marxizmusból (is) táplálkozó posztmodern. Egy jó marxista gondolkodó pedig kötelességéhez híven kritikusan fordul minden társadalmat – vagy akár lételméletet – átható hierarchiához. Itt is ez történik. Ahogy a dekonstrukció  – sokszor jogosan, sokszor kevésbé jogosan – lerombolta a nyugati gondolkodás önfelszopó paradigmáit (kolonializmus, imperializmus, maszkulinizmus), úgy próbálják a poszthumanisták lerombolni az ember kitüntetett helyzetének – szerintük – mítoszát.

Csak hogy van, amit már nem lehet tovább dekonstruálni.

Ahogy a posztmodern bicskája kicsorbul a természettudományon (mondd egy matematikusnak, hogy a 2x2=4 csak egy társadalmi konstrukció), úgy csorbul ki a poszthumanizmusé az emberen. Merthogy miért is az állatvilág/Föld/világ/ad absurdum a Teremtés csúcsa az ember? Nézzük meg részleteiben. A posztmodern arcok akikkel beszéltem, általában azt hozzák fel az antropocentrizmus kritikájaként, hogy azok a mércék, amikkel általában az ember a maga kitüntetettségét igazolja, mind szubjektív és – meglepő módon – antropocentrikus mércék. De mik is ezek? Ha csak a biologikumnál maradunk, az ember szükségletei ugyan sokban megegyeznek az állatokéval (evés-ivás-szaporodás), mégis többek annál: megismerés, szeretet, szépség, és talán a transzcendenciát sem vethetjük el.  Ez, ha jól számítom, még mindig x+y=x+n, ahol az x a biológiai szükségletek, az y pedig a specifikusan emberiek, amik így összeadva számszerűleg is többek és komplexebbek az x-nél. Nem is beszélve ezek minőségi különbségéről; biztos nyugis dolog lehet egy fának lenni, de a világért nem cserélném el azért a nyugiságért, azt, hogy könnyesre-taknyosra tudjam magam sírni – stílszerűen – a Her-ön.

Ha evolúciósan nézzük a dolgot, se panaszkodhatunk – lényegében tényleg mi vagyunk a csúcsragadozók. Persze fel lehet hozni ellenérvül, hogy eresszünk össze egy medvével, aztán meglátjuk, mennyire vagy csúcsragadozó – de itt jön a képbe az ember másik primátusa, amiről nem árulok egy nagy dolgot azzal, ha azt mondom: a fejlett eszközhasználat. Technológia, úgymond. Jöhet itt a medve, ha nálam van egy rakétavető; szerintem nem kérdés, ki fog kikerülni győztesen. A technológiánk által az összes többi faj számára legyőzhetetlenek lettünk; s nem csak legyőzhetetlenek, hanem dominánsak – ha akarjuk (és sajnos elég sokan akarjuk, lényegében efelé halad a civilizációnk) uralmunk alá tudjuk hajtani a bolygó csaknem teljes faunáját, flóráját, erőforrását, aminek segítségével soha nem látott komfortot és (az első világban túlzott) jólétet tudunk létrehozni magunknak. Bár az evolúcióval érvelni nyilván nem olyan aranyos, mint a szépérzékkel, de ez sem elhanyagolható szempont; pláne, hogy ha tényleg nem fogadjuk el az emberi önértéket (pontosabban: szubjektívnek tekintjük az emberi princípiumokat), akkor az evolúcióban azért mégiscsak találhatunk valamiféle objektív mércét, tekintve, hogy minden faj eszerint működik.

poszthumanizmus_3.jpg

Kép forrása: Interesting Enginieering

Úgyhogy bármennyire is szúrja a szépérzékünk az a fránya ontológiai hierarchia, mégiscsak mi vagyunk technológai fölényünkből, evolúciós előnyünkből, és véleményem szerint érzelmi-értelmi komplexitásunkból adódó legfejlettebb faj. (És ez továbbra sem jogosít fel senkit arra, hogy fasiszta legyen.)

Miért fontos mégis a poszthumanizmus?

Attól mert domináns szerepbe helyezkedünk, még nem következik az, hogy feltétlen elnyomó és kizsákmányoló attitűddel kéne viszonyulnunk a bolygónkhoz. Igen, az ember épp tönkreteszi a lakhelyét, de ez nem az ember kitüntetett szerepéből következik inherensen, hanem vakságából és gőgjéből. Ha van érvénye a poszthumanizmusnak, az az ember valójára való rákérdezésen túl feltétlen az ember ökológiai struktúrába helyezése. Igen, sok mindenben fejlettebbek vagyunk a többi létezőtől, de nem szabad elfelejteni, mennyire rá vagyunk utalva továbbra is természeti környezetünkre – ha nincs eső, kaja sincs.

Épp ezért előremutató a poszthumán ökokritikai gondolata. Ha más nem, már csak azért kéne jól bánnunk ezzel a sárgolyóval – nem beszélve olyan fontos dolgokról, mint pl. a biodiverzitás –, hogy ne dögöljünk meg.

Mert ugyan kitüntetett helyzetünk van, de ez felelősség is egyben. Jó gazdának lenni pedig nehéz dolog. De azért, úgy gondolom, egy próbát megér.

_________________

Felhasznált irodalom:

Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni, Prae, Bp., 2019.

Paul James: Alternative Paradigms for Sustainability: Decentring the Human Without Becoming Posthuman

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr7115154736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása