A tökéletes világ lerombolása – Jean-Luc Godard: Bolond Pierrot (1965)

2020. március 28. - Molnár Flóra.

Jean-Luc Godard a francia újhullám egyik legkiemelkedőbb alakjaként olyan filmekkel ajándékozta meg az európai filmkultúrát, mint az idén 60 éves, de máig meghatározó Kifulladásig. A klasszikus hollywoodi filmnyelvtől eltávolodva, azok töményédes világát elvetve kritizálta kora társadalmát és művészeti gondolkodását. Cikkem Godard egyik legkiválóbb műve, a Bolond Pierrot elsőre talán öncélúnak tűnő modernista sajátosságaival foglalkozik, azoknak érvényességére szeretne rámutatni különböző szempontokból tekintve.

pierrot_1mod.jpg

Kép forrása: IMDb

A történet lehetett volna Shakespeare-átdolgozás jellegű romantikus dráma is, melyben a menekülő szerelmesek halálukkal hitelesítik érzelmeik örökkévalóságát. Ám a reneszánsz áhítattal teli közegét felváltja a huszadik század betondzsungele. „Én azt szeretném, ha az élet olyan lenne, mint a regényekben. Tiszta, logikus, szervezett. De nem az.” – fordul Ferdinandhoz kedvese, Marianne. Az egyszerű, hogy te szeretsz és én is szeretlek. Rómeó és Júlia számára a szerelem a világban való kiteljesedést jelenti – egyértelmű stabilitás, s mintha egy kör középpontja lenne, rátámaszkodva fordul a körző tűje, hogy ívét megrajzolja.   

Godard karakterei azonban botladoznak. Botladoznak, mert nem látnak, mert tapogatni lusták, vagy mert nem mennének vele semmire. „Szomorú világ volt, amelyben élt. (…) Etikett, szabályok, összeesküvések, hazugság és persze lelkifurdalás. És gyónás, rettegés a máglyahaláltól és a csendtől.” – hangzik el a Bolond Pierrot elején, és a néző sejti, hogy nem csak a híres festő, Velázquez életével kapcsolatban halljuk mindezt. A karakterek a korabeli hollywoodi filmek szereplőihez képest határozottan dezorientáltak, nem hasonlítanak a klasszikus hősökre, ugyanakkor nem is rendelkeznek realista jellemrajzzal. A végsőkig kiszolgáltatott és világba vetett, ismerős paneleket bevetni próbáló apró egzisztenciák, melyek egyszerűen csak ráfekszenek az eseménysorok hullámaira, de nem ők generálják azokat. Unalmas környezetükből elvágyódó, de ők maguk is „defektes” emberek. Rekedtes, hamis énekhangjukkal minden várakozásunkat alulmúlják. Mintha egy forgatókönyvíró jegyzetfüzetéből véletlenül a filmvászonra seperte volna őket valaki.  

Történelmi filmből természetfilm - Guerilla (2019)

Guerilla: a film ami előtt lelkesen, reménnyel teli szívvel ülsz be a vetítőterembe, és egy üres burokként távozol a moziból, mert azt sem tudod pontosan, mit érezz. 

A klasszikus Hős a vonzalomtól lesz tökéletes. Egyrészt a bennünk keltett szimpátiától, mely a vele való azonosulás terében teljesedik ki. Értjük, sőt megértjük és átérezzük, tehát tulajdonképpen magunkat szeretjük benne. Szeretjük, mert szép és szabályosan viselkedik. Kiszámítható, mint amilyennek a környezetünkben élő embereket akarnánk látni. Nem mond ellent magának, kifejez és semmit nem hallgat el, tehát bizalmasaivá tesz minket.

Egy szerelmes hős tökéletességének záloga maga a szerelem, de úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Átérezzük, ha minden passzol és minden furcsaságtól mentes, mert mi is voltunk szerelmesek, vagy azok vagyunk, vagy azok szeretnénk lenni. Kultúránkban azt az érzelemhalmazt, melyre gyakorta a szerelem kifejezést használjuk, különböző elvárások övezik. Különböző irodalmi művekből tudjuk, milyen egy szerelmes ember és különböző pozitív képzettársításokat kapcsolunk hozzá: önfeláldozó, vakmerő, határozott, gondoskodó stb.

Valami mégsem teljes. Két ember megszökik együtt, de szemmel láthatóan nem szeretik egymást, legalábbis nem úgy, ahogy a hagyomány szerint kellene. Hazudnak egymásnak, türelmetlenek a másikkal, elhagyják, bántják a másikat. Mindkettejük fejében él a kép egy – a kultúrából ismert – szerelemről, amit megpróbálnak ráerőltetni a másikra: Ferdinand a szerelem idilli harmóniáját, Marianne a folytonos izgalmát próbálja elcsípni, mindketten sikertelenül. Azt gondolom, részben ehhez kapcsolódik az alkotás világának fragmentált nyugtalansága.

pierrot_2.jpg

Kép forrása: IMDb

A zaklatottság képileg leginkább az ugróvágások által jelenik meg. Apró, elveszett időszakaszok bontják meg a tér és az idő harmóniáját. Ezek a töredékmásodpercek, melyeket a felgyorsult világ zsizsegve vesz el tőlünk, visszaszerezhetetlenek. Nem tudni, hol vagyunk, vagy merre tartunk. Gondolatainkba merülve a jelen nem létező fogalom. A most megfoghatatlanabb, mint valaha, a színek jobban vibrálnak, mint bármikor azelőtt. Az ugróvágások nem csak a karakterek belső zavarodottságát vetítik ki – a befogadó számára megbontják a mozgókép kontinuitását, ezáltal a valóság illúziója megszakad. A nézőben, csak úgy, mint valószínűleg a karakterekben, töredékességérzet keletkezik.

Godard azonban a nézőre gyakorolt pszichológiai hatást még ennél is tovább viszi. Nemcsak a film világának tökéletességét kérdőjelezi meg a befogadóban, de annak mindent látó, mindent tudó „isteni” szerepét is, mely a film művészetének sajátosságából (pl. a kamera általi térben és időben való ugrásokból) adódóan járulékos evidencia. Ferdinand ugyanis menekülés közben hátra szól, a kamerába néz, s Marianne kérdésére, hogy kihez beszél, a válasz: a közönséghez.pierrot_3.jpg 

A néző tehát elveszti a mozgókép által megkonstruált „valóság” egységét, saját szerepe pedig bizonytalanná válik, nem tölti be többé a láthatatlan isten szerepét. A szemfényvesztésben intézményesült szerepe egyszersmind lelepleződik. Tovább gondolva ezt, a kamerába nézés önreflexiója rendkívül nyomasztó, hiszen a néző amolyan harmadik fejként lebeg a szerelmesek közt, akár a Nagy testvér.

A film, mint médium, a fogyasztói társadalom terméke. Szenzációból nőtte ki magát szórakozási formává, majd művészetté. A hatvanas évek modernista alkotói a film művészeti jellege mellett kiállva kritizálták annak manipulatív, árucikkszerű felhasználását. Mint ahogyan sok más pályatársa, Godard is kritizál és szembesít. Szembesít a tökéletesnek hazudott világban elfoglalt helyünkkel, mind közvetetten, mind pedig közvetlenül, a hirtelen megjelenő intellektuális montázsok eszközével élve. Milyen szereped van a közös hazugságokban? Mihez asszisztálsz nap-mint-nap önkéntelenül? A Bolond Pierrot egy minden ízében tabudöntő alkotás, mely párhuzamba vonja a kapitalista társadalom és a mozgókép  legnagyobb szemfényvesztéseit.

Kép forrása: Tumblr

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr7215564724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.