Chance the Rapper: Hero to Zero

2020. április 25. - _signo_

2017-ben a zeneipar végleg elért az internet korába azzal, hogy olyan projekt nyert Grammy-díjat, amit csak streaming-szolgáltatókon keresztül lehetett meghallgatni. Ez volt Chance the Rappertől a Coloring Book.

chance1.jpg

Kép forrása: Amazon

Ami ettől teljesen függetlenül az egyik kedvenc mixtapem valaha. Chance számomra azt a fajta hiphop-zenét testesítette meg, ami teljesen megcáfolta azt a banális hülyeséget (amiben természetesen 17-18 éves koromig én is sziklaszilárdan hittem), hogy jó művészetet csak szomorúan lehet csinálni.

Itt volt ez a pali, aki kurvára szeretett élni, nosztalgiázni, néhanapján szétcsapni magát, miközben olyan érzelemmel a hangjában tudta azt mondani, hogy “the people’s champ must be everything the people can’t be”, meg, hogy “we don’t do the same drugs no more”, meg igazából azt is, hogy “let me crack this blunt”,  hogy szétpotyogtak az örömkönnyeim.

Akármiről beszélt, legyen az a hit vagy egy jó cigi, bele tudott tenni egy olyan mélységet, ami túlmutatott a mondatain. Mindezt érdekes és egyedi zenéken, sajátos szövegvilággal, remek ízléssel válogatott közreműködőkkel (Noname költői szövegei, T-Pain autotune-ja, Young Thug űrlény vokáljai Kirk Franklin prédikációja mellett  nem mindennapi kombó ugyanazon a mixtape-n).

Chance the Rapper zsenije a szokásos mainstream zenei világ cukormáza nélküli aranyosság volt. Nézz meg bármilyen élő perfomanszt: 2016-ban Jimmy Fallon The Tonight Showjában adta elő a Blessings (Reprise) című számát  úgy, hogy a gerincvelőm beleremeg.

A hiphop mint szép: Nujabes hagyományai

A kétezres évek elején a hiphop új esztétikai térbe lépett. Nem a crunk era sok tekintetben rosszul öregedett hagyományaira gondolok, hanem arra a fordulatra, amelyet a chill-hop műfaji ernyője, és az alatt Seba Jun, azaz Nujabes jelentett.

Éppen ezért mikor a Coloring Book után több, mint egy évvel ismét megjelent Chance egy új zenével Stephen Colbert műsorában (First World Problems ft. Daniel Caesar, sosem jelent meg hivatalosan), alig vártam, mit hoz a jövő.

Aztán 2018 júliusban jött négy szám, novemberben még kettő, én meg boldog voltam. Nem maradéktalanul boldog, mert Chano magnum opusát vártam jönni, de kijött 6 teljesen szolid szám, egy új csavarral Chance hangzásvilágában: egy olyan Chance szövegeivel, aki már tisztában van vele, milyen sztárnak lenni. Tetszett, szép volt, vártam a folytatást. Aztán nem történt semmi. Sokáig.

2019 nyarán jött végül a lemez  The Big Day. Már gyanús volt, hogy egyetlen egy szám sincs rajta a ‘18-as eresztésből.

Isten lássa lelkem, én igazán szerettem volna szeretni ezt a lemezt. Nagyon akartam, hogy Chance belépjen a legnagyobbak közé. Ahelyett, hogy ezt tette volna, kirakott egy közel 80 perces albumot, ami olyan, mintha két hónap alatt lett volna elkészítve, mindenféle szerkesztés nélkül

Az, hogy egy album rossz: előfordul. A baj sokkal inkább az, hogy borzasztóan unalmas. Minden tekintetben.

chance2.jpg

Kép forrása: Rolling Stone

Az eddigi érzelmesség és aranyosság nyáladzássá és cukiskodássá vált, Chance  számomra először  úgy hangzott, mintha nem hinne abban, amit mond. Ez volt talán a legkevésbé szembetűnő, de a leginkább zavaró dolog az egész projekttel kapcsolatban. Ami sokkal látványosabb, hogy a szokásos izgalmas közreműködések helyett Chano meghívott egy csomó embert az albumára, hogy stilisztikailag becsicskuljon a legtöbbjüknek (a DaBaby-s Hot Shower esetében még a klipet is DaBaby szokásos stábja csinálta). Ahol nem ez történik, ott közepesnél kicsit jobb számok és reklámzenének beillő borzalmak váltják egymást.

Egy ilyen hosszú anyagtól sokkal többet várok, mint 5 jó szám valahol elszórva az albumon. Szóval nem kis csalódás volt ez a projekt.

Az a legfájóbb az egészben számomra, hogy Chance 3 mixtape után egy a hangvételén folyamatosan frissíteni tudó, a chicagoi alternatív hiphop egyik vezéralakjának számító előadó volt. Az albuma után pedig egy középszerű, egyáltalán nem kiemelkedő pop-rapper, aki mintha keresné a hangját a mai mainstream hiphopban.

2020 van. Az album után a turnét lemondták még a járvány előtt (egyesek szerint a negatív visszajelzések, mások szerint az alacsony jegyeladások miatt, a hivatalos álláspont az, hogy Chance a családjával akar lenni). A 2010-es évek egyik legnagyobb reménysége az új évtizedre a kulturális irrelevancia szélén táncol. Az internet vagy lemondott róla, vagy még mindig az Acid Rap-et kéri rajta számon, én meg csak arra gondolok, hogy milyen rosszul öregedett az a sor, hogy “I’ve met Kanye West, I’m never going to fail”.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr6215638522

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.