Fiatal felnőtt, young adult. Hacsak nem mi vagyunk a Benjamin Button különös életének főszereplői, mindannyian átélhettük/átéljük a felnőttkor előtti különös időszakot. Azt, amikor azon a kis vonalon állunk, mint a Greenwichbe látogató turisták, akik "egyszerre vannak" két időzónában. Bármennyire is legyen klisé, de egyszerre vagyunk még gyerekek és felnőttek (avagy a „jogom van bulizni, de anya légyszi te beszélj a fogorvossal”-korszak), ezt pedig mindenki máshogy élheti meg. Van akinek kitart a huszas évei közepére, van akinek hamarabb fel kell nőnie.

Mit nevez az ember szexualitásnak? Mik az erotika és a vonzalom érzelmi alapjai? Létezik-e lelki síkja a szexuális aktusnak, vagy az egyszerű élmények közé sorolható? A kérdés a történelem minden korszakában foglalkoztatta az embert. A modernitás embere sem határolódik el a kérdéskörtől: az alábbi cikk elsősorban a jelen emberének válaszait kutatja Lakatos Levente Szigor című könyvsorozata alapján.

Daydreamer. Ember, aki a fantáziavilágba menekül a saját jelene elől.
Avoir la tête dans les nuages. Francia kifejezés az álmodozásra, arra, mintha valaki két méterrel inkább a felhők felett járna.
Sokszor ezeket a kifejezéseket negatív értelemben fogjuk fel, hiszen az ember, akire használjuk, nem cselekszik a konvencionális logika szerint. Mégis: akkora gond, ha egy másik világgal azonosulunk? Ha a mesék elvarázsolnak minket gyerekként, miért ne működhetne ez felnőttkorban is? A meseterápia az utóbbit alátámasztja: hogy igenis működhet, és megoldást adhat nagyon komoly pszichológiai problémákra is a csodák segítségével.

Anekdotákat alkotunk, néha csak a szórakozás kedvéért vagy a feszültség levezetésére, máskor, hogy tudásunkat könnyebben megérthető formákba öntsük. Írásomban szeretném felhívni a figyelmet az egyik legjelentősebb evolúciós előnyünkre: ahogy tapasztalatainkat átruházzuk a következő nemzedékekre. Ahogy irodalmat alkotunk belőlük.

„Miért tanítsunk kortárs irodalmat? Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak." – hangzott el egy leendő magyartanár szájából az előző két mondat, egy gólyáknak szóló irodalmi szemináriumon. Legelső magyar órám az egyetemen, nem baj, mi többiek, majd itt jól kiállunk a kortárs irodalom mellett, igazi védnökként díszelgünk, és Nádas, Kemény vagy akár Erdős Virág képzeletbeli elismerését kivívva érveinkkel büszkén, győztesen távozunk a vitából. Gondoltam én. A probléma viszont ott kezdődött, hogy a 16 fős szemináriumon a mi a tanár úrból és belőlem állt, éles vita pedig nemigen alakult ki. A kortárs magyar irodalom ellen az egyetlen (és egyesek szerint a sorsdöntő) érv a szerzők „teljes körű” életrajzának a hiánya volt.

Hol vannak a nők az irodalomból? – tesszük fel jogosan középiskolai irodalom órán a kérdést. Ha megvizsgáljuk az irodalmi kánont, vagy azt, hogy mely írók munkásságát tárgyaltuk az iskolai irodalomórákon, sajnos szemet szúr a férfiak túlnyomó többsége. A kortárs írók között mégis egyre több sikeres írónőt találhatunk. Akkor most hogy is van ez? Vajon mi ennek az oka? Miért volt régebben kevesebb írónő? A választ akár Virginia Woolf Saját szoba című könyvében is kereshetjük.

Idén 27 éve, hogy távozott közülünk az Újhold-líra és alapvetően a magyar irodalom kiemelkedő női alakja; az író, műfordító és pedagógus, Nemes Nagy Ágnes.

Egy társasház harmadik emeleti lakásának apró, szűkülő szobája. Ablakának kilátását eltakarja egy fa, amely nyálkahártya-irritáló pollent áraszt magából. A szoba jobb oldalán ágy, mellette két fekvőhely állatoknak. Baloldalon ruhásszekrény és könyvespolc, annak oldalára távoli koncertek emlékét őrző karszalagok vannak ragasztva. A fal monotonitását pár Assassin’s Creed-es és Simpson családos poszter töri meg. Az ablak előtt íróasztal, amelynél egy bölcsészhallgató veri a fejét laptopja monitorjába. Ekkor egy szürke alak bukkan fel hirtelen az asztalon.

Kemény István írja egyik esszéjében, hogy minden író kiégését és ötlettelen vergődését jelzi, ha bibliai témához nyúl. Lényegében a legkönnyebb dolga van. Feldolgozza Káin és Ábel, hitetlen Tamás, az irgalmas szamaritánus vagy épp Jézus szenvedéstörténetét, az egyszeri olvasó pedig – a bebetonozott kulturális és vallástörténeti konvenciók hatására – elismerően fog bólogatni, miközben valami olyasmit mormog magában: ez egy komoly író. Hisz ha az ember a Bibliához nyúl, feltétlen valami magasztosat, valami komolyat akar elmondani Istenről, az emberekről, az erkölcsről. Lényegében predesztinálva van erre a szerepre. A Bibliában ugyanis minden benne van, amit mi, keresztény, zsidó, és ateista – egyszóval: nyugati – emberek legfőképp a morálról, de globálisan véve a világról gondolunk. A posztmodern narratíva-dekonstrukció évtizedei után természetesen naivitásnak hathat ez a grandiózus állítás; ennek ellenére tartom igazát. Nem valamiféle retrográd vallási felbuzdulás mondatja velem az utóbbit sorokat, hanem olvasmányaim és mindennapi tapasztalataim. Na igen: olvasmányaim. Ez utóbbi kiemelten fontos eleme ennek az írásnak – ugyanis ezen esszé témája tulajdonképp (ahogy a címből is könnyen kiderülhet) egy egész generáció gyermekkorának meghatározó olvasmányának, a Harry Potter bibliai párhuzamainak feltárása, és a közös referenciák vizsgálata; egy olyan gondolatkísérlet, melynek konklúziója hogy a Harry Potter tulajdonképpen egy modernkori megváltástörténet. És egy egészen kiváló regényfolyam.

A háború okozta nyomor alatt minden megkérdőjeleződik. A normális világ univerzáléi – a család, a szerelem, a vallás, az identitás, vagy akár a higiénia – kiváltságokká válnak, amikkel csak néhány szerencsés, fronttól távol tartózkodó ember rendelkezik. Ilyen privilégium az intimitás is. A megerőszakolások és végignézett gyilkosságok számával, a kötődés képességének redukálódásával az Istenbe vetett hit is meginog. A Maslow-piramis legaljának biztosítását ellehetetlenítő kontextusban túlélésre koncentráló félösztönlényekké alakul lassan az érintett civil társadalom. A tettetett pozitivitás, vagy a tudatos ignorancia és reménykedés nem változtatja meg a tényeket: káosz van. Németek és oroszok mindenhol, összetartozók szétszakítása, tömeg, éhség, mocsok, betegségek, halál. Olyan borzalmak, amikről Polcz Alaine dokumentarista nyersséggel számol be Asszony a fronton című művében.