A kötet címe grafomániáról, illetve általánosabb értelemben vett önkifejezési kényszerről ad számot: úgy tűnik, a szerző ezzel leveti magáról a felelősséget. Azt érzékelteti, hogy versei automatizmus szüleményei – ösztönös alkotások, melyek hiányosságai, esetleg hibái miatt nem terheli őt felelősség.  A Mintha muszáj lenne erős állítások tömkelege abszurd oximoronokba csomagolva. A mániákusan depresszív kilátástalanság szinte komikus túltolása, olyan furcsaságokkal fűszerezve, amelyek némileg idézőjelbe teszik ezt a létállapotot.

A költészet pár éve megjelent új formája egyesek szerint nem is tartozik a költészethez, mások szerint pedig ez a jövő. Az egyik oldal úgy gondolja, hogy az instaköltészet magát a költészetet teszi népszerűvé és ezzel segít a klasszikusok felé vezető útra terelni az olvasókat, a másik oldal szerint pedig csak rossz képet mutat annak, aki verset olvasna. A kérdés tehát, hogy van-e piaci értéke a költészetnek?

Pizsama egész nap, forró csoki, csúnyapulcsi, könyvek és társasjátékok. Talán most így karácsony után lassan két hónappal már mindenkit beszippantott a hétköznapok szürkesége és el is feledkezett ezekről, pedig elengedhetetlen lenne mindegyik az offline kikapcsolódáshoz. Ha a forró csokit le is cseréljük valami üdítőbbre a tavasz közeledtével, a többire ugyanúgy figyeljünk.

Mindig izgalmas egy a sajátunktól eltérő olvasási praxissal találkozni, például egy esszéket vagy kritikákat tartalmazó kötet formájában. Ezek is általában többszerzős antológiák; ritka, hogy egyetlen személy akár éveken át húzódó olvasás- vagy értelmezésmódját követhessük. L. Varga Péter sokműfajú könyve márpedig elsősorban szerzőjének értelmezői és kritikusi, szerkesztői gyakorlatáról látlelet.

A vallás, a spiritualitás, az istenkeresés évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül a költészet alaptémái közé tartozott. Nem volt ez másképp a magyar költészet esetében sem: a líránk (irodalmunk) – ahogy sok más európai népnél is – a katolikus egyház körein belül indult. De mi a helyzet a mával? Milyen transzcendenciaképzetekkel találkozunk, ha felütjük napjaink versesköteteit, folyóiratait? Erre a kérdésre keresi ez a cikk a választ – természetesen a teljesség igénye nélkül. 

Több, mint száz évvel ezelőtt Immanuel Kant tette föl a következő a kérdést: miért várakoznak egyesek a világvégére, s ha várakoznak is, miért épp egy szörnyű, rémületes végre várnak? Nos, mintha napjainkra ez változóban lenne: a világvégéről szóló történetek zárlata megnyugtató, reményt ébreszt és kétségeket oszlat el, mi pedig nyugodtan alhatunk.

„Összekötő, visszatérő, betegítő, rejtegető, leleplező! Nézd, ahogy apad, ahogy árad, és visz magával mindent! // Mi az? – kérdeztem. // Víz – felelte. – Na meg az idő.”, kezdődik a sokak által kedvelt romantikus film/ifjúsági regény, a Csillagainkban a hiba. Nem túl gyakran idézett része a történetnek, pedig az első oldalán található. „Miközben olvasott, úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik: lassan, azután egyszerre.” Kicsit közismertebb mondat, mondjuk úgy, hogy valószínűleg minden második lány használta a film megjelenése után. Aki nem ismeri be, ahelyett felvállalom majd én.

Fanni, Margit, Jeanne. 1794, 1848, 1883. Három nő szomorú élettel, lehetetlen szerelemmel és borzasztó véggel. Három kor, melyekben nehéz volt boldogan élni nőként. Melyekben nehéz volt élni nőként. Szeretni bűn volt, annak beteljesedése lehetetlen. De mennyire volt fundamentális szerepük a nőknek? Mit jelentett és határozott meg a nőiség, és milyen befolyásoló szerepe volt életükre nézve akár a társadalmi konvencióknak, akár a férfiaknak?

Fiatal felnőtt, young adult. Hacsak nem mi vagyunk a Benjamin Button különös életének főszereplői, mindannyian átélhettük/átéljük a felnőttkor előtti különös időszakot. Azt, amikor azon a kis vonalon állunk, mint a Greenwichbe látogató turisták, akik "egyszerre vannak" két időzónában. Bármennyire is legyen klisé, de egyszerre vagyunk még gyerekek és felnőttek (avagy a „jogom van bulizni, de anya légyszi te beszélj a fogorvossal”-korszak), ezt pedig mindenki máshogy élheti meg. Van akinek kitart a huszas évei közepére, van akinek hamarabb fel kell nőnie.

Garcilaso de la Vega, spanyol költő mondta egyszer, hogy „Jól lefordítani egy könyvet, van annyira nehéz, mint megírni egy újat”^[1]. Ezzel az állítással a fordítók és a szerzők biztos jót tudnának vitázni, főleg pár pohár bor után, és kezdő fordítóként könnyű kitalálni én melyik oldalon állnék. Viszont gondoljunk csak a régi példára: miért is a nyuszi hozza nálunk a tojást? Egy félrefordítás miatt.