A varázsvilág Krisztusa – Harry Potter és a Biblia

2018. augusztus 29. - Locker Dávid

Kemény István írja egyik esszéjében, hogy minden író kiégését és ötlettelen vergődését jelzi, ha bibliai témához nyúl. Lényegében a legkönnyebb dolga van. Feldolgozza Káin és Ábel, hitetlen Tamás, az irgalmas szamaritánus vagy épp Jézus szenvedéstörténetét, az egyszeri olvasó pedig – a bebetonozott kulturális és vallástörténeti konvenciók hatására – elismerően fog bólogatni, miközben valami olyasmit mormog magában: ez egy komoly író. Hisz ha az ember a Bibliához nyúl, feltétlen valami magasztosat, valami komolyat akar elmondani Istenről, az emberekről, az erkölcsről. Lényegében predesztinálva van erre a szerepre. A Bibliában ugyanis minden benne van, amit mi, keresztény, zsidó, és ateista egyszóval: nyugati – emberek legfőképp a morálról, de globálisan véve a világról gondolunk. A posztmodern narratíva-dekonstrukció évtizedei után természetesen naivitásnak hathat ez a grandiózus állítás; ennek ellenére tartom igazát. Nem valamiféle retrográd vallási felbuzdulás mondatja velem az utóbbit sorokat, hanem olvasmányaim és mindennapi tapasztalataim. Na igen: olvasmányaim. Ez utóbbi kiemelten fontos eleme ennek az írásnak – ugyanis ezen esszé témája tulajdonképp (ahogy a címből is könnyen kiderülhet) egy egész generáció gyermekkorának meghatározó olvasmányának, a Harry Potter bibliai párhuzamainak feltárása, és a közös referenciák vizsgálata; egy olyan gondolatkísérlet, melynek konklúziója hogy a Harry Potter tulajdonképpen egy modernkori megváltástörténet. És egy egészen kiváló regényfolyam.

hp1.jpg

Tovább

A felfelé zuhanó szerelemélmény Pilinszky János lírájában – A Trapéz és korlát (1946)

2018. augusztus 17. - f21.hu

Idén gyermeknapra esett Pilinszky János halálának évfordulója. A közösségi média sokhelyütt ki-kilökte magából Pilinszky recepcióját. Különösen gyakran lehetett olvasni egy régi beszélgetés emlékét, Popper Péter és Pilinszky diskurzusát: a költő ebben arisztokratikus bájjal, intellektuális közönnyel és a maga sajátságos szuggesztiójával egyszerűen közli, utálja a pszichológusokat. Merthogy azt hirdetik, hogy az embereknek problémáik vannak és azoknak meg megoldásaik. Ő meg úgy gondolja, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Pilinszky mint irodalmi jelenség és mint esztétikai létező, minden ízében megkapó. Megkapó minden műalkotása, az azokból kiizzó hittel meggyűlt értelem. Ez a népszerűvé lett beszélgetés is letaglózó. Pilinszky nem hitt a drámában, a műnemet mint a „kivédett drámát” és a mesterségesen szervezett, csúcspontokban és egyenáramú szembenállásokban mozgó szövegeket egyszerűen elvetette. Pilinszky utálta a pszichológusokat, a lélekgyógyászatot tehertételnek érezte. Ez a későmodern és korai posztmodern lírát(?!) uraló művész azonban hitte a lelket, és versbe vette a tragédiát.

pilinszky.jpg

Tovább

Így finanszíroztok ti! – Csepella Olivér: Nyugat+zombik (2017)

A 21. század nagy vívmánya, hogy már nem csak a kőgazdag pénzemberek lehetnek mecénásai egy-egy művészeti alkotásnak vagy vállalkozásnak, hanem akár az átlagemberek is. Ugyanígy fordítva, egy jó ötlettel, kellő lelkesedéssel és hatalmas szerencsével akárkinek megvan a lehetősége, hogy vállalkozóvá, filmrendezővé, zenésszé stb. váljon. Ez, a közösségi finanszírozás intézménye tette egyszeri képregény rajzolóvá és –íróvá Csepella Olivért, a Nyugat+zombik szerzőjét.nyugatzombik_1.jpg

Tovább

Rilke és az elektronikus tánczene halála – Avicii: Avīci (01) (2017)

2018. április huszadika. Egy csodálatos, verőfényes, tavaszi délután. Nem hagyományos tavaszi, inkább amolyan globálisan felmelegedett, fülledten égető. A 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról tartok hazafelé. Szakállamról és hajamról víz csepeg, a fűben heverészve ért a hirtelen beinduló locsoló-berendezés. Le van foglalva mindkét felső végtagom: egyik kezemben Vámos Miklós felszabadító tőmondatai a Beatles-ről, a másikban barátnőm hosszú ujjai és hűs tenyere. (Már nem a barátnőm, de ez most tulajdonképpen teljesen mindegy.) A hetes buszon zötykölődve rontott ránk (egykori) kedvesem nagymamájának halálhíre. Önkéntelen, fojtó zokogását csitítgatva döbbentem rá arra, hogy neki még sohasem volt ilyen – még soha nem halt meg olyan ember a környezetében, aki ennyire közel állt volna hozzá. És hiába mondom ki, én nem érthetem. Nem érthetem, hiszen én négyéves koromban éltem át ezt a görcsös állapotot, amikor egymás után veszítettem el édesapámat és anyai nagymamámat. Ekkor, kicsiny épphogy-nem ösztönlényként éreztem meg először saját bőrömön a végzet fagyos leheletét. Tizenhat év távlatából mégis mit mondhatnék egy tizenhét évesnek?fb_pic.jpg

Tovább