Egy társasház harmadik emeleti lakásának apró, szűkülő szobája. Ablakának kilátását eltakarja egy fa, amely nyálkahártya-irritáló pollent áraszt magából. A szoba jobb oldalán ágy, mellette két fekvőhely állatoknak. Baloldalon ruhásszekrény és könyvespolc, annak oldalára távoli koncertek emlékét őrző karszalagok vannak ragasztva. A fal monotonitását pár Assassin’s Creed-es és Simpson családos poszter töri meg. Az ablak előtt íróasztal, amelynél egy bölcsészhallgató veri a fejét laptopja monitorjába. Ekkor egy szürke alak bukkan fel hirtelen az asztalon.

A sport – mondhatni – azon kevés világi dolgok egyike (a 20. századtól hangsúlyosan teret nyerve), amelynek megértéséhez nem szükséges szavakat fűzni. A jelenleg legfelkapottabb sportág, a futball például egy olyan jelenség, ami embereket, nemzeteket sőt nyelveket mozgat meg pusztán létezésével és alig másfél évszázados – mások szerint öt évezredes – múltjával. Ilyen tekintetben érdekes párhuzamot vonhatunk a sport és a művészetek közé (itt főként a képzőművészetre gondolok), hiszen a látvány magában hordozza annak szórakoztató, élménynyújtó, figyelemfelkeltő jellegét. Voltaképpen mindennek van egy nemzetközileg elismert nyelve, amit úgy hívunk: látvány. A látványt pedig a legtöbb – nem feltétlen jó – esetben követi a szó is, legyen az leírt vagy kimondott; óhatatlanul is kifejezés-atmoszféra alakul ki minden egyes jelenség köré. Gyakran elképesztő szóalkotásokkal keletkeznek ezek a szókészlet-szigetek, melyek az egyediségét is meghatározzák az adott jelenségnek, legyen szó bármely nyelv bármely használójáról. Az alábbiakban a futball szakkifejezéseinek (s ezzel a szóhasználattal már a tudományokhoz is közel állíthatjuk a sportot) alakulásáról, gyökereiről, és a mai magyar nyelv állása szerinti használatról fogok értekezni.