Az ultra eredeti latin jelentése „ami túl van”, ez más kontextusokban azt jelenti, hogy „hágd át a törvényt”. Lázadás tehát az átlagos társadalmi normák ellen. A Netflix szurkolói kultúrával foglalkozó filmje azonban csak a jóízlés ellen ragad görögtüzet és boxert.

Beckett az egyén elpusztulása előtti utolsó pillanatot ábrázolja a posztapokalipszis terében. Az embert, aki körül elhalt, elpusztult minden és mindenki, ő azonban még létezik, de létezésének lényege már időtlen idők óta maga a haldoklás, a halál. A szereplők ebbe a kimerevített helyzetbe szorultak, és várnak.

Több, mint száz évvel ezelőtt Immanuel Kant tette föl a következő a kérdést: miért várakoznak egyesek a világvégére, s ha várakoznak is, miért épp egy szörnyű, rémületes végre várnak? Nos, mintha napjainkra ez változóban lenne: a világvégéről szóló történetek zárlata megnyugtató, reményt ébreszt és kétségeket oszlat el, mi pedig nyugodtan alhatunk.

A poszthumanizmus egy gyűjtőfogalom: bár irányzatai akár egymással is állhatnak vitában, mindegyik alapja egy olyan gondolkozásmód, ami a humanizmus utáni állapotban keresi az ember helyét a világban. Mindezt úgy, hogy nem az embert teszi meg a világ középpontjává és urává.

Napjainkban, ha a Nagymező utca környékén van dolgunk – akár éjjel, akár nappal – főként angol legénybúcsúk és petrezselymet áruló egyenminiszoknyás lánybúcsúk epicentrumába kerülünk. A bohém éjszakai élet már több, mint száz éve virágzik a környéken – egykor az ország legelőkelőbb bárjai, világhírű varieté-színházai üzemeltek ugyanitt. Az idő múlásával mulatók zárnak és klubhelyiségek nyílnak a Nagymezőn, úgy a vendégek összetétele is folyamatosan változik, de egy dolog állandó marad: hogy mindmáig a világ minden tájáról érkeznek ide a szórakozásra éhes – ám legkevésbé sem szomjas – látogatók.

„Az ember mindenre képes, csak akarni kell.” „A depresszió divatbetegség.” „Ezt úgy hívják, hogy nehéz a természeted.” Ismerős mondatok? A társadalom – legalábbis a magyar társadalom – nagy része teljesen értetlenül áll az olyan jelenségek előtt, mint például a szociális szorongás, pedig világszinten már működik a feldolgozás sok különböző formában. Ezek közé tartoznak a témában megjelenő, közösségi oldalakon terjedő miniképregények.

Pár hónapja megjelent egy négyórás „dokumentumfilm” Michael Jacksonról, amiben két férfi szexuális zaklatással vádolja. A doksi hatásásra a nép megoszlott, a nyilvános lincselés és az ártatlanság fanatikus bizonygatása között mozog azóta is a társadalom azon rétege, amit érdekel egyáltalán ez a téma. Mégsem ejtenek a legtöbben szót arról, aminek ez az eredménye, és ami jelen pillanatban a legfontosabb: hogy milyen út vezetett idáig nemcsak Jacksonnak, de rengeteg más közszereplőnek.

Garcilaso de la Vega, spanyol költő mondta egyszer, hogy „Jól lefordítani egy könyvet, van annyira nehéz, mint megírni egy újat”^[1]. Ezzel az állítással a fordítók és a szerzők biztos jót tudnának vitázni, főleg pár pohár bor után, és kezdő fordítóként könnyű kitalálni én melyik oldalon állnék. Viszont gondoljunk csak a régi példára: miért is a nyuszi hozza nálunk a tojást? Egy félrefordítás miatt.

Kinézek a szélvédő bogártarkított képernyőjén, egy dohánybolt panorámájának közvetítésében gyönyörködöm szégyentelenül, mert kár tagadni: unatkozom, és ilyenkor minden elszórakoztat. Kijön egy csaj, elejti a kulcsot, lehajol, kijön egy srác, elejti a cigijét, lehajol, felveszi a kulcsot és a cigit, a lány kezébe nyomja azokat, aztán mikor nyúlna a dohányos dobozért, kiveri mindkettőt, és újrakezdődik az egész. Közben leesik egy palack víz, egy pénztárca és egy igazolvány is. Tiszta börleszk. Mellettem, egy spanyolfalú tragacsban veszekednek, mintha csak ők léteznének egy kis galaxisban. Így tudom meg, hogy "kivel szarvazta fel az a kis kurva a fószert" jóban is, rosszban is.

A színház meghökkent, nevettet, “hümmögtet”, megsirat, segít elengedni magad, feszélyez, kikapcsol, szórakoztat: érzéseket vált ki belőled. Felmerül a kérdés viszont, hogy ha az interpretáló színész fáradt, sértett, csalódott, ha nincs benne a szavaival szembeni teljes őszinteség akkor hogyan képes ebből a bő skálából bárminek az indukálására? Hogyan higgyen a néző, ha maga a színész sem teszi minden esetben?