A vallás, a spiritualitás, az istenkeresés évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül a költészet alaptémái közé tartozott. Nem volt ez másképp a magyar költészet esetében sem: a líránk (irodalmunk) – ahogy sok más európai népnél is – a katolikus egyház körein belül indult. De mi a helyzet a mával? Milyen transzcendenciaképzetekkel találkozunk, ha felütjük napjaink versesköteteit, folyóiratait? Erre a kérdésre keresi ez a cikk a választ – természetesen a teljesség igénye nélkül. 

Több, mint száz évvel ezelőtt Immanuel Kant tette föl a következő a kérdést: miért várakoznak egyesek a világvégére, s ha várakoznak is, miért épp egy szörnyű, rémületes végre várnak? Nos, mintha napjainkra ez változóban lenne: a világvégéről szóló történetek zárlata megnyugtató, reményt ébreszt és kétségeket oszlat el, mi pedig nyugodtan alhatunk.

Garcilaso de la Vega, spanyol költő mondta egyszer, hogy „Jól lefordítani egy könyvet, van annyira nehéz, mint megírni egy újat”^[1]. Ezzel az állítással a fordítók és a szerzők biztos jót tudnának vitázni, főleg pár pohár bor után, és kezdő fordítóként könnyű kitalálni én melyik oldalon állnék. Viszont gondoljunk csak a régi példára: miért is a nyuszi hozza nálunk a tojást? Egy félrefordítás miatt.

Kemény István írja egyik esszéjében, hogy minden író kiégését és ötlettelen vergődését jelzi, ha bibliai témához nyúl. Lényegében a legkönnyebb dolga van. Feldolgozza Káin és Ábel, hitetlen Tamás, az irgalmas szamaritánus vagy épp Jézus szenvedéstörténetét, az egyszeri olvasó pedig – a bebetonozott kulturális és vallástörténeti konvenciók hatására – elismerően fog bólogatni, miközben valami olyasmit mormog magában: ez egy komoly író. Hisz ha az ember a Bibliához nyúl, feltétlen valami magasztosat, valami komolyat akar elmondani Istenről, az emberekről, az erkölcsről. Lényegében predesztinálva van erre a szerepre. A Bibliában ugyanis minden benne van, amit mi, keresztény, zsidó, és ateista – egyszóval: nyugati – emberek legfőképp a morálról, de globálisan véve a világról gondolunk. A posztmodern narratíva-dekonstrukció évtizedei után természetesen naivitásnak hathat ez a grandiózus állítás; ennek ellenére tartom igazát. Nem valamiféle retrográd vallási felbuzdulás mondatja velem az utóbbit sorokat, hanem olvasmányaim és mindennapi tapasztalataim. Na igen: olvasmányaim. Ez utóbbi kiemelten fontos eleme ennek az írásnak – ugyanis ezen esszé témája tulajdonképp (ahogy a címből is könnyen kiderülhet) egy egész generáció gyermekkorának meghatározó olvasmányának, a Harry Potter bibliai párhuzamainak feltárása, és a közös referenciák vizsgálata; egy olyan gondolatkísérlet, melynek konklúziója hogy a Harry Potter tulajdonképpen egy modernkori megváltástörténet. És egy egészen kiváló regényfolyam.