Tavaly novemberben jelent meg a kaliforniai rapper, Vince Staples legfrissebb, izgalmas koncepció köré épülő FM! című lemeze. Az album, Staples korábbi anyagaihoz hasonlóan nem kerüli meg azt, hogy nagyon radikális kijelentéseket tegyen arról, milyen ma feketének lenni Amerikában, azon belül a nyugati part legveszélyesebb városaiban. Vince szövegei nyelvileg nem nevezhetők különösebben komplexnek, de ki lehet jelenteni, hogy ennek ellenére is új perspektívát nyitott a dalszövegírás blackness diskurzusában. Az FM! megjelenésével egy időben jelent meg a FUN! című kulcsdalhoz készült videoklip, amely egy kiváló alapötletet megjátszva olyat mond, amiről érdemes beszélni.

Reisz Gábor legújabb filmje, a Rossz versek vérbeli posztmodern alkotás. Egyrészt a mágikus realizmus által ironikusan megkérdőjelezi a szubjektum önazonosságát és az abszolút érvényű emlékek létét. Másrészt az Y generáció (1980 és ’90 között születettek) tagjai magukra ismerhetnek a megjelenített rendszerváltozás környéki gyermekkor, és a mindenkivel megeső, kínos és szívszorító szituációk láttán, amelyeknek mégis szerves része a feloldozó humor. A cikk spoilereket tartalmaz!

Daydreamer. Ember, aki a fantáziavilágba menekül a saját jelene elől.
Avoir la tête dans les nuages. Francia kifejezés az álmodozásra, arra, mintha valaki két méterrel inkább a felhők felett járna.
Sokszor ezeket a kifejezéseket negatív értelemben fogjuk fel, hiszen az ember, akire használjuk, nem cselekszik a konvencionális logika szerint. Mégis: akkora gond, ha egy másik világgal azonosulunk? Ha a mesék elvarázsolnak minket gyerekként, miért ne működhetne ez felnőttkorban is? A meseterápia az utóbbit alátámasztja: hogy igenis működhet, és megoldást adhat nagyon komoly pszichológiai problémákra is a csodák segítségével.

Ez a szkafanderes nő az északi sarkon olvadozó jéghegyekről tud felmászni az égre – hogy meghágja azt. Utána, hogy ne maradjon kielégületlen, ágyba bújik a kortárs hiphop nagyágyúival. Az összessel. Semmi extra, csak egy magányos űrhajósnő álcázza a fájdalmát – a lehető legposztmodernebb módon. Sárgásbarna falevelekben haburcoló zenekarok és egy kis kaliforniai kurva múzsacsókjaitól ragadó, melankolikus szólókarrierek. Válogatás 2018 őszének legjobb klipes dalaiból.

A színház meghökkent, nevettet, “hümmögtet”, megsirat, segít elengedni magad, feszélyez, kikapcsol, szórakoztat: érzéseket vált ki belőled. Felmerül a kérdés viszont, hogy ha az interpretáló színész fáradt, sértett, csalódott, ha nincs benne a szavaival szembeni teljes őszinteség akkor hogyan képes ebből a bő skálából bárminek az indukálására? Hogyan higgyen a néző, ha maga a színész sem teszi minden esetben?

Megismerkedtem egy emberrel, aki nem csak utasít, hanem kérdez is – ő egy másmilyen rendező. Olyan, aki humánus módszerekhez nyúl, aki mellett a színésznek van ideje lélegzetet venni, otthonába pedig önmagaként léphet be, és nem egy felvett szerep bőrében. Tőzsér István Martinnal beszélgettem.

Anekdotákat alkotunk, néha csak a szórakozás kedvéért vagy a feszültség levezetésére, máskor, hogy tudásunkat könnyebben megérthető formákba öntsük. Írásomban szeretném felhívni a figyelmet az egyik legjelentősebb evolúciós előnyünkre: ahogy tapasztalatainkat átruházzuk a következő nemzedékekre. Ahogy irodalmat alkotunk belőlük.

A Godot Workshop egy veszprémi származású alternatív-triphop-elektro zenekar, akik bejutottak a Kikeltető nevű tehetségkutató legjobb tizenkettője közé. Tagjaik Kelemen Sára, énekes, Varga Richárd, dalszövegíró, gitáros, énekes, és Bodnár Balázs, billentyűs. A Kikeltető első fordulóján a Dürer Kertben beszélgettem velük.

A Godot Workshoppal készített interjúm nyomán felmerültek bennem a kérdések és gondolatok a posztmodern intermedialitással és identitáskereséssel kapcsolatban. A művészeti ágak vegyítésével és ütköztetésével kísérletező banda két számának a segítségével igyekszem majd szemléltetni eszmefuttatásomat.

Közösen készülnek a bemutatójukra. Közös szokásaik, történeteik, fordulataik vannak. Ahogyan nevetnek, segítenek egymásnak teret berendezni, kellékezni, sminkelni, meg nem lehetne róluk mondani, hogy csupán öt hete ismerik egymást. Meg én is őket. Közösségi színházi előadásba kezdtünk bele szeptember közepén, egymás számára teljesen idegenekként, és úgy fejeztük be október 16-án, hogy egy csapat távozott a házból. Mi is az a közösségi színház, ami képes volt ezt öt hét alatt elérni? Pontosan mit ad ez nekünk, és mit ad azoknak, akik nem próbáltak velünk, „csak” néznek minket?