Beckett az egyén elpusztulása előtti utolsó pillanatot ábrázolja a posztapokalipszis terében. Az embert, aki körül elhalt, elpusztult minden és mindenki, ő azonban még létezik, de létezésének lényege már időtlen idők óta maga a haldoklás, a halál. A szereplők ebbe a kimerevített helyzetbe szorultak, és várnak.

Napjainkban, ha a Nagymező utca környékén van dolgunk – akár éjjel, akár nappal – főként angol legénybúcsúk és petrezselymet áruló egyenminiszoknyás lánybúcsúk epicentrumába kerülünk. A bohém éjszakai élet már több, mint száz éve virágzik a környéken – egykor az ország legelőkelőbb bárjai, világhírű varieté-színházai üzemeltek ugyanitt. Az idő múlásával mulatók zárnak és klubhelyiségek nyílnak a Nagymezőn, úgy a vendégek összetétele is folyamatosan változik, de egy dolog állandó marad: hogy mindmáig a világ minden tájáról érkeznek ide a szórakozásra éhes – ám legkevésbé sem szomjas – látogatók.

A színpadra állításnak alapvetően ellenálló Weöres-mű az Ódry Színpadon érzékletesen mutatja meg, mi történik egy szavait, fogalmait, hiedelmeit vesztett társadalommal. Bár el lehet kacarászni a frappáns szófordulatokon, ahogyan a mozgásszínház is lenyűgöző, a megidézett értékek elveszejtése, és az e fölött érzett tehetetlenség kétségekkel töltik el a nézőt.

Meglehetősen ellentmondásos dolog kerek egészet várni egy előadástól, amelynek a bázisszövege már eleve csak fragmentálisan létezik. Márpedig Büchner darabja kapcsán az anyag egyik nagy előnyeként szokták emlegetni, hogy „A Woyzeck töredékben maradt, ami lehetőséget ad arra, hogy szinte mindenki össze-vissza csereberélje a jeleneteit, hiszen nincs is tulajdonképpen igazi sorrend. Ez egyébként nyilván lehet vonzó is.”[1] Lehet vonzó, és lehet emellett sokfelé, sokszorosan reflektív, ha ügyesen van megmunkálva.

A színház meghökkent, nevettet, “hümmögtet”, megsirat, segít elengedni magad, feszélyez, kikapcsol, szórakoztat: érzéseket vált ki belőled. Felmerül a kérdés viszont, hogy ha az interpretáló színész fáradt, sértett, csalódott, ha nincs benne a szavaival szembeni teljes őszinteség akkor hogyan képes ebből a bő skálából bárminek az indukálására? Hogyan higgyen a néző, ha maga a színész sem teszi minden esetben?

Megismerkedtem egy emberrel, aki nem csak utasít, hanem kérdez is – ő egy másmilyen rendező. Olyan, aki humánus módszerekhez nyúl, aki mellett a színésznek van ideje lélegzetet venni, otthonába pedig önmagaként léphet be, és nem egy felvett szerep bőrében. Tőzsér István Martinnal beszélgettem.

Közösen készülnek a bemutatójukra. Közös szokásaik, történeteik, fordulataik vannak. Ahogyan nevetnek, segítenek egymásnak teret berendezni, kellékezni, sminkelni, meg nem lehetne róluk mondani, hogy csupán öt hete ismerik egymást. Meg én is őket. Közösségi színházi előadásba kezdtünk bele szeptember közepén, egymás számára teljesen idegenekként, és úgy fejeztük be október 16-án, hogy egy csapat távozott a házból. Mi is az a közösségi színház, ami képes volt ezt öt hét alatt elérni? Pontosan mit ad ez nekünk, és mit ad azoknak, akik nem próbáltak velünk, „csak” néznek minket?

Nagyon sokáig uralta, illetve uralja még ma is a színházi szcénát a realista irányzathoz kapcsolódó negyedikfal-elképzelés. Lényege, hogy a színházi előadás tulajdonképpen nem más, mint egy lebontott negyedik falon keresztüli bepillantás egy adott személy vagy közösség életébe. Ennek világos és megszokott formai kerete, hogy a színészek mintha valójában egy három oldalú dobozban játszanának, a közönség pedig ezen kívül, jól elhatároltan foglal helyet, és nézi őket. A színházi értelemben vett realizmus hegemóniájának megdőlése óta nagyon sok más eszmény is megjelent, befogadástechnikailag azonban általában véve nem sok minden változott, maximum a színpad formája, a nézőtér elrendezése és az elszigeteltség mértéke.