Beckett az egyén elpusztulása előtti utolsó pillanatot ábrázolja a posztapokalipszis terében. Az embert, aki körül elhalt, elpusztult minden és mindenki, ő azonban még létezik, de létezésének lényege már időtlen idők óta maga a haldoklás, a halál. A szereplők ebbe a kimerevített helyzetbe szorultak, és várnak.
Kép forrása: Broad Street Review
Hát így megy ez, ezen a kurva földön.
–Pozzo
Vladimir és Estragon egy kiszáradt fa közelében várják Godot-t; a láp, a mocsár és a sivatag képzete kerül elő, amikor várakozásuk színhelyét írják le (Godot-ra várva). Hamm és Clov egy sötét odúban várják a „végét”, és bár Hamm vélhetően megvakult, Clov a szobájuk ablakán át szürkeséget lát, és a sárban egy fároszt, amelyből már alig maradt valami. „Világos fekete. Az egész világegyetem.” – mondja Clov (A játszma vége). Winne-t és Willie-t „kiégett, füves síkság” veszi körül, „vakító világosság” és „sivár síkság a felhőtlen égbolttal”. „Mindent egybeolvasztó pokoli fény…” (Ó, azok a szép napok) A Játék című színműben gyenge fényben három egyméteres urna áll, amelyekből „időtlen és jellegtelen”, mozdulatlan és szenvtelen arcok merednek ki, akár szellemek az időtlen és üres térben. A Rosszul látom, rosszul mondom című rövid elbeszélésben nem látunk mást, csak kopár mezőt és köveket, melyek elborítják a tájat, amelyben idegenül és misztikusan kunyhó áll. És így tovább – ahogyan John Calder megjegyzi: „az emberiség végső kipusztulása, amely nem is olyan rossz dolog, hiszen megszüntet minden szenvedést, állandóan jelen lévő lehetőség a becketti gondolkodásban, és rezonanciái szinte valamennyi művében fellelhetők.” „[Beckett] profetikusan kémlelt a nélkülözéssel és nyomorral terhes, nem is olyan távoli jövőbe, amely talán a földi élet kihalásához vezet. Egy ilyen végkifejlet az ő ábrázolásában nem föltétlenül tragédia, hanem inkább szabadulás a tudatos lét terheitől, s főleg az emberi kegyetlenség vége.”
Beckett több drámájában és prózai művében is ábrázol valamiféle végső pusztulást követő állapotot; legalábbis ennek nyomait fedezhetjük fel a szereplőket körülvevő tájban, környezetben, vagy éppen hogy annak hiányában: a sivár és kietlen vidékben.
Az idők végezetéről szóló popkulturális vagy kortárs víziókkal való konkrét megfeleltetés azonban problémás lehet. Ezért érdemes megjegyezni, hogy Beckett „képei”, bár a mai olvasó szempontjából nézve valóban referálnak a számunkra ismerős posztapokaliptikus táj megjelenítéseire, mégsem olvashatók egyértelműen posztapokalipszis-képekként, illetve -drámákként, noha valóban: „mintha az anyagi világ szélén egyensúlyoznának bizonytalanul e képek” és a „közeli megsemmisülést, szétfoszlást és eltűnést sugallják.” Beckett is több esetben utasította vissza, hogy darabjait utólagos magyarázatokkal lássa el, és tegye érthetővé, illetve egyértelművé. „Amit írok, megelőzi a logikát (pre-logical)” – nyilatkozta Beckett a Godot-val kapcsolatban.
Poszthumanista gyorstalpaló - és a problémáim vele
A poszthumanizmus egy gyűjtőfogalom: bár irányzatai akár egymással is állhatnak vitában, mindegyik alapja egy olyan gondolkozásmód, ami a humanizmus utáni állapotban keresi az ember helyét a világban. Mindezt úgy, hogy nem az embert teszi meg a világ középpontjává és urává.
A becketti képek sajátos kietlensége meglátásom szerint inkább hasonlítható a Földényi F. László által vizsgált „eleven halál tereihez”, mint a már említett szédítő pusztulás-jelenetekhez, vagy az apokalipszis alapmű Jelenések könyvéhez. Hiszen Beckett tereiben nem történik semmi „nagyszerű”, semmi tűzeső, semmi fantasztikum. Egyszerűen üresek, mint Dali horizontja A tavasz első napja című képén, melyen egy öltönyös férfi mintha időtlen ideje révedne a távolba.
A „mellbevágó ürességgel” kapcsolatban Földényi Francesco di Giorgio Martini Építészeti látkép című képéről azt írja, hogy bár a festményen ábrázolt városrészlet romolhatatlannak és még természeti erő (földrengés, árvíz stb.) által is elpusztíthatatlannak látszik, „az egészben van valami roppant nyomasztó. Mert bár minden motívum az emberi kézre utal, az embernek mégsem látni sehol a nyomát. De nem úgy, hogy az emberek most éppen nincsenek jelen, hanem mintha egyáltalán nem is léteznének. Mintha kihaltak volna ebből a világból. A látvány egy történelem utáni állapotot rögzít. Az idő és az időtlenség határán egyensúlyoz; az ember hiánya által érezteti, hogy egyszer, a régmúltban volt olyasmi, hogy »idő« […]” Majd a kiüresített és élettelen terekre a szerző újabb, immár 20. századi példát hoz: Paul Scheebartnak, építész-teoretikusnak az elképzelését. Scheebart, úgy tűnik, a porszívó elkötelezett híve volt, ugyanis az üvegből épített házakon túl az utcák és parkok tisztán tartását is ezzel az eszközzel kívánta elérni, ahogyan a bogarak és rovarok eltüntetésére is a porszívót használta volna. Földényi ironikusan jegyzi meg: „[…] olyan érzésem van, hogy az embereknek végül saját magukat kellene a porszívóikkal beszippantaniuk. Mert csak ha ők is eltűntek, akkor válik végérvényessé a rend.”
Ahogyan Beckett kíméletlenül üríti ki az általunk, azaz az antropocéna által berendezett és kisajátított (leuralt), mindaddig otthonosnak hitt teret, úgy rekeszti be önkényesen az általunk ismert folyó időt is. „Ez oly képzet, melyen fölháborodik képzelőerőnk” – úgy érezhetjük, mintha a történelem idejének utolsó napja örökké tartana, tehát egyszerre megtörténik a lezárulás, az idő felfüggesztődik, ugyanakkor a művek világa és ideje megnyitja a szereplők számára a repetitív létezés külön spirálját, körforgását, amelyből nincs lehetőség a kilépésre, szabadulásra. „Az egész természet merev s mintegy kővé dermedt leend: az utolsó gondolat, az utolsó érzés szakad benn […] a gondolkodó szubjektumban, váltakozás híján egyszer s mindenkorra ugyanaz az érzés és gondolat. […] Ez az élet, már amúgy ha életnek nevezhető, a megsemmisüléssel tűnik azonosnak.” Ez a nincs-idő, illetve az idő viszonylagosságának, és így tulajdonképpen annak felszámolására törő igyekezet jelenik meg Hamm és Clov párbeszédében ("HAMM […] Hány óra van? / CLOV Mint mindig. / HAMM Megnézted? / CLOV Meg. / HAMM Tehát? / CLOV Nulla."), Estragon kérdésében („Ma szombat van egyáltalán? Nem inkább vasárnap? Vagy hétfő? Vagy péntek?”), a Lélegzet című kísérleti munkában, de Beckett egy költeménye is tematizálja a születés és a halál közt eltelő nevetségesen rövid időt: „egy ajtó tere leszek / mely nyílik és bezárul.”
Kép forrása: LA Times
Beckett legkíméletlenebb, a soha be nem végződő végről szóló vízióját azonban az Elveszejtő című rövid elbeszélésében találhatjuk. Az apokalipszist természetesen egyetlen, rögzített eseményként, időpontként képzeljük el, amely előtt a létezés, az élet, pillanatában maga a „feltárulás”, a vég, a halál, utána pedig a túlvilág vagy a nemlét foglal helyet. Az Elveszejtőben az ember vége azonban nem állapítható meg egyetlen pontban, egyetlen végső csapásban, hiszen ahogy lassan megfosztatnak e figurák emberségüktől, úgy ruházódnak fel valami mással, és lépnek ezzel az – általunk embernek tételezett létezőhöz képest – mássá levés útjára. Beckett a végtől, a végességtől fosztja meg karaktereit: a roncsolódott, szörnyeteg emberalakokat, a pergamenbőrű, sem öngyilkosságra, sem közösülésre nem képes, sárgás, vibráló fénnyel bevont üregekben tengődő véglényeket. A feladás, a reményvesztés, a vég valósága és képzete újra és újra érvényt szerez, „újra és újra megtörténik, mivel nincsen olyan kizárólagos szempont, amely alapján bevégződésről vagy teljes felszámolódásról beszélhetnénk.”
Az átmenetiséget jellemző könnyelműség helyett Beckett az állandóság vagy az örökké ismétlődés nyomasztó, nehézkedő lényegével ruházza fel az emberi létezést, amely, néhol úgy tűnik, egészen közel kerül az elpusztuláshoz, a véghez, sőt élet és halál, kezdet és vég egybe is mosódnak. Ezáltal az emberi létezés maga válhat azzá a katasztrófává, amelyet szemlélve félelem fog el minket. De amíg a legtöbb esetben az ábrázolt katasztrófa szemlélése éppen a személyes érintettséget akadályozza meg vagy zárja ki (vö. Eva Horn: A holnapután időjárása), addig Beckett a véget, az elpusztulást kivonja a drámai történetek köréből, azt banális hétköznapi eseménnyé fokozza le. Ebben a kontextusban az individuum nyomorúsága fájóan közel kerül a befogadóhoz, aki ezennel képtelenné válik egy számára kényelmes „megoldás” után nézni. Talán egy máris zajló, lassú enyészet részesei vagyunk mindannyian, életeink pedig csak építőkockái a biztosan bekövetkező végnek, ami lappangón, de a szemünk előtt épül. Az emberiség pedig saját végetérésekor – vagy azt követően, továbbra is a talán már nem is létező emberi reflexiót és perspektívát feltételezve – nem az újrakezdhetőség szirupos problémáival vesződik majd, hanem keservesen keresgél valami értelmet örök ismétlődésekből álló életében. Ez az az antihumanista gesztus, amely által az emberség és ember utániság kérdései immár egészen más fénytörésben tevődnek föl.
Beckett figurái egyszerűen ott maradtak idő, tér és méltóság nélkül. Az „apokalipszis” rendben lezajlott: az emberek elhulltak, a flóra és fauna egy kiszáradt fára és egy patkányra redukálódott, az időnek vége szakadt. Az utolsó pillanatba szorult utolsó létezők agóniáját látjuk, akik egy olyan véget várnak, amely számukra a szabadulást jelentheti, de ez a vég már eljött: az apokalipszis lovasai e figurákra fittyet hányva robogtak tova. A létbe vetettség kínja vált létezésük örökké-valóságává, és ebből, hiszen mintha már halál sem volna, az elmúlás sem jelenthet szabadulást.
A cikk első része itt érhető el:
Az ember vége
Több, mint száz évvel ezelőtt Immanuel Kant tette föl a következő a kérdést: miért várakoznak egyesek a világvégére, s ha várakoznak is, miért épp egy szörnyű, rémületes végre várnak? Nos, mintha napjainkra ez változóban lenne: a világvégéről szóló történetek zárlata megnyugtató, reményt ébreszt és kétségeket oszlat el, mi pedig nyugodtan alhatunk.
_________________
Felhasznált irodalom:
Samuel Beckett, Godot-t várva, ford. Horváth Ágnes és hallgatói, Színház, 2015/3. (link)
Samuel Beckett, Összes drámái: Eleuthereia, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2006, 107–157.
Samuel Beckett, Előre vaknyugatnak, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989, 218-249.
John Calder, Samuel Beckett filozófiája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2004, 9, 95, 126-127.
John Haynes - James Knowlson, Beckett képei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2006, 61.
Földényi F. László, Godot már itt van, Hévíz, 2019/3, 271.
Földényi F. László, Az eleven halál terei, Budapest, Jelenkor, 2018, 8–9, 12–13.
Immanuel Kant, Minden dolgok vége, ford. Mesterházi Miklós = Minden dolgok vége, szerk. Hévizi Ottó, Kardos András, Budapest, Századvég Kiadó, 1993, 104.
Horváth Márk - Lovász Ádám - Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus változatai: Ember, embertelen és ember utáni, Prae Kiadó, 2019, 319.
Eva Horn, A holnapután időjárása, Prae, 2017/1, 55.
