Pizsama egész nap, forró csoki, csúnyapulcsi, könyvek és társasjátékok. Talán most így karácsony után lassan két hónappal már mindenkit beszippantott a hétköznapok szürkesége és el is feledkezett ezekről, pedig elengedhetetlen lenne mindegyik az offline kikapcsolódáshoz. Ha a forró csokit le is cseréljük valami üdítőbbre a tavasz közeledtével, a többire ugyanúgy figyeljünk.

Mindig izgalmas egy a sajátunktól eltérő olvasási praxissal találkozni, például egy esszéket vagy kritikákat tartalmazó kötet formájában. Ezek is általában többszerzős antológiák; ritka, hogy egyetlen személy akár éveken át húzódó olvasás- vagy értelmezésmódját követhessük. L. Varga Péter sokműfajú könyve márpedig elsősorban szerzőjének értelmezői és kritikusi, szerkesztői gyakorlatáról látlelet.

A kétezres évek elején a hiphop új esztétikai térbe lépett. Nem a crunk era sok tekintetben rosszul öregedett hagyományaira gondolok, hanem arra a fordulatra, amelyet a chill-hop műfaji ernyője, és az alatt Seba Jun, azaz Nujabes jelentett. Persze a chill-hop azóta szubkulturális zárvány lett, a lo-fi hiphop radio – beats to chill/study to típusú formalizált zenék meg valószínűleg inkább tartoznak az ambienthez, mint a hiphophoz. Nujabes óta viszont mégsem ugyanaz a hiphop, mint előtte volt, ennek oka pedig egy egészen új szemlélet és abból következő technikai megközelítés.

A vallás, a spiritualitás, az istenkeresés évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül a költészet alaptémái közé tartozott. Nem volt ez másképp a magyar költészet esetében sem: a líránk (irodalmunk) – ahogy sok más európai népnél is – a katolikus egyház körein belül indult. De mi a helyzet a mával? Milyen transzcendenciaképzetekkel találkozunk, ha felütjük napjaink versesköteteit, folyóiratait? Erre a kérdésre keresi ez a cikk a választ – természetesen a teljesség igénye nélkül.