A kötet címe grafomániáról, illetve általánosabb értelemben vett önkifejezési kényszerről ad számot: úgy tűnik, a szerző ezzel leveti magáról a felelősséget. Azt érzékelteti, hogy versei automatizmus szüleményei – ösztönös alkotások, melyek hiányosságai, esetleg hibái miatt nem terheli őt felelősség.  A Mintha muszáj lenne erős állítások tömkelege abszurd oximoronokba csomagolva. A mániákusan depresszív kilátástalanság szinte komikus túltolása, olyan furcsaságokkal fűszerezve, amelyek némileg idézőjelbe teszik ezt a létállapotot.

A vallás, a spiritualitás, az istenkeresés évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül a költészet alaptémái közé tartozott. Nem volt ez másképp a magyar költészet esetében sem: a líránk (irodalmunk) – ahogy sok más európai népnél is – a katolikus egyház körein belül indult. De mi a helyzet a mával? Milyen transzcendenciaképzetekkel találkozunk, ha felütjük napjaink versesköteteit, folyóiratait? Erre a kérdésre keresi ez a cikk a választ – természetesen a teljesség igénye nélkül.