A kötet címe grafomániáról, illetve általánosabb értelemben vett önkifejezési kényszerről ad számot: úgy tűnik, a szerző ezzel leveti magáról a felelősséget. Azt érzékelteti, hogy versei automatizmus szüleményei – ösztönös alkotások, melyek hiányosságai, esetleg hibái miatt nem terheli őt felelősség.  A Mintha muszáj lenne erős állítások tömkelege abszurd oximoronokba csomagolva. A mániákusan depresszív kilátástalanság szinte komikus túltolása, olyan furcsaságokkal fűszerezve, amelyek némileg idézőjelbe teszik ezt a létállapotot.

Alig ülünk le a Csendes sörözőben, Zoliból máris megered a szó: ez a hely régen is kulthelynek számított, meséli el, aztán, még mielőtt eszmélnék és bekapcsolnám a diktafont, azt is, hogyan láttak Londonban '77-ben életükben először punkokat, és hogyan verték '73 március 15-én a Petőfi szobortól induló fiatalokból álló tömeg néhány tagját véresre a Tüköry utcában. Végül eszembe jut feltenni az első kérdést, és onnan egyenesbe kerül minden. Kezdetekről, nehézségekről és az egymásra való kölcsönös odafigyelésről beszélgettem Krulik Zoltánnal (többek között a 35 éves Makám zenekar alapító tagjával), és Szántó Marcellal, a még nagyon is fiatal Folksteps frontemberével.

Ismerjük, hallgatjuk, átszellemülten érezzük, hogy magyar intellektuelek vagyunk és a turkált pólónk ujja belelóg a mintás tarisznyánkba. Mások vagyunk – de valahogy mégsem vesszük észre, hogy jó ideje majdnem ugyanúgy szóló gitárok kísérik az egymásra kísértetiesen hasonlító dalszövegeket. Lehet még új horizontja a magyar alter zenének, vagy mi leszünk az űrben ragadt Apollo-13?