Alig ülünk le a Csendes sörözőben, Zoliból máris megered a szó: ez a hely régen is kulthelynek számított, meséli el, aztán, még mielőtt eszmélnék és bekapcsolnám a diktafont, azt is, hogyan láttak Londonban '77-ben életükben először punkokat, és hogyan verték '73 március 15-én a Petőfi szobortól induló fiatalokból álló tömeg néhány tagját véresre a Tüköry utcában. Végül eszembe jut feltenni az első kérdést, és onnan egyenesbe kerül minden. Kezdetekről, nehézségekről és az egymásra való kölcsönös odafigyelésről beszélgettem Krulik Zoltánnal (többek között a 35 éves Makám zenekar alapító tagjával), és Szántó Marcellal, a még nagyon is fiatal Folksteps frontemberével.

Elefánti Emma (KultAgora), Szántó Marcell, Krulik Zoltán
Fotó: Seres Dorina

Először is azt szeretném kérdezni, hogy mi a folyamata ennek, ahogy az ember a népzene felé fordul? Tudatos döntés -e, vagy inkább ösztönös?

KZ: Véletlen, vagy ha elkezdjük kapirgálni, akkor nem véletlen. Nem véletlen, hogy te a moziba mire mész be – én Zolnay Pál Fotográfia című filmjére mentem be. Meg a Jancsó Miklós filmjeire, meg a Szindbádra, és nem a szovjet… jó, a szovjet filmekre is néha beültünk, de inkább csak hogy csókolózzunk. A Fotográfiában megláttam Sebő Ferencet, ahogy ott húszévesen ugrabugrál egy gitárral és énekli Nagy László versét, Mesterségünk a fotót, és teljesen el voltam ájulva, hogy egy szál gitárral ilyeneket lehet csinálni.

Nem sok ismeretem volt, tanultunk ugyan népdalokat is az iskolában, tanultam zongorázni, olyan nyolcéves koromtól. A gimnáziumban – Pannonhalmára jártam a bencésekhez – meg benne voltam a kórusban, ott gregoriánt énekeltünk. Ez egy nagyon erős élmény volt. Egy ezeréves közösségben egy ezerévekben mérhető hagyománynak a folytatásába egyszer csak belecsöppensz ilyen fiatalon, és rácsodálkozol. Szigeti Kilián volt az énektanárunk, és volt ez az úgynevezett Teleki-terem, ahova befért a két új osztály, az elsősök, nyolcvan gyerek. Kilián atya bejött, és ilyen közismert dalokat énekeltetett velünk, és közben azt mondta, hogy „ott a harmadik sorban jobbról a második fiúcska kimehet”. Olyan füle volt, hogy hallotta: ki az, aki reménytelenül hamis. Még a nevünket se tudta akkor, fiúcskának hívott minket.

Meg hát a rengeteg munkásmozgalmi dal, Vörös Csepel meg ilyenek az általános iskolában. Nyilván akkor sokakban volt egy passzív rezisztencia. Nem sokkal voltunk ’56 után.

És amikor népzenével foglalkozott az ember, volt valamiféle identitáskifejezés jellege, vagy ez csak később?

KZ: Abszolút, abszolút. Nekem amiatt jött be a folk, mert ismeretlen világ volt. Tehát ahogy a Beatles, Rolling Stones, Led Zeppelin és egyéb divatos zenekarok, azt kerestem, hogy mi a jó, ösztönösen. Hogy mi tetszik. És egyszer csak a népzene volt a jó, mert a Sebő egy hiteles figura volt, és amit ő énekelt, az tetszett nekünk, de tetszett Cseh Tamás is és a Syrius és a Kaláka. Aztán jöttek újabbzenekarok: a Kolinda, a Vízöntő, a Gépfolklór, akik szintén olyan fiatalok voltak, mint mi, és népzenét játszottak, csak egy kicsit máshogy. Tehát nem autentikus népzene fogott meg, hanem azok a zenekarok, aki kicsit átalakították a maguk képére formálták, bár roppantul tisztelem azon művelőit a népzenének akik hitelesen szólaltatják meg.

SzM: De hát nem is lehet, szerintem ahhoz kell egy beleszületés.

A vizuális művészet zenében - interjú a Godot Workshoppal

A Godot Workshop egy veszprémi származású alternatív-triphop-elektro zenekar, akik bejutottak a Kikeltető nevű tehetségkutató legjobb tizenkettője közé. Tagjaik Kelemen Sára, énekes, Varga Richárd, dalszövegíró, gitáros, énekes, és Bodnár Balázs, billentyűs. A Kikeltető első fordulóján a Dürer Kertben beszélgettem velük.

KZ: Egyébként a Sebő is azt mondja, hogy tudni kell úgy lejátszani annak, aki hozzá akar nyúlni. Én ezzel óvatosabb vagyok, de abszolút elfogadom.

SzM: Csak hogy a mi számunkra meg… most nem tudom pontosan kiszámolni, de majdnem ötven évvel azután kezdtük el, hogy ti elkezdtétek, nekünk inspirációként te vagy, meg a Makám, meg ezek a dolgok. Azt hiszem, mi már kevésbé hallgatunk autentikus népzenét, mint annak idején a Sebő hallgatott, de minden esetben fontos, hogy reflektáljon az ember arra, ahonnan jön. És ezt más eszközökkel is.

KZ: Szerintem ha valamibe belemélyed az ember, elkezd mélyebbre ásni, eljuthat Zerkula János és Fikó Regina duójához, akik gyimesi csángók, cigányzenészek voltak, Isten nyugosztalja őket, de mindent tudtak. Képzelj el egy olyan zenekart, ami egy hegedűből meg egy ütőgardonból áll. És ehhez énekeltek meg táncoltak. Én sokat hallottam a Zerkulát játszani, vak ember volt egyébként, de olyan erő sugárzott a muzsikájából, hogy az elmondhatatlan.

Tehát eljuthat az ember, amikor kutat. Én eljutottam az indiai zenéhez. És ez egy fal, vagy ha tetszik, akkor két ajtó, mert el kell dönteni, hogy melyiken megy be az ember. Nekem azt mondta a tanárom, hogy el kell dönteni, mert ha valaki észak-indiai klasszikus zenét játszik, akkor azt csak hivatásszerűen lehet. Ez ugyanaz, hogy akkor most népzenész leszel-e. Én akkor úgy döntöttem, hogy nem akarok az lenni.

SzM: Szerintem eleve egy olyan korban élünk, ahol nehéz kijelenteni azt, hogy valaki egy oldalon csinál valamit. Tehát aki átfogó dolgot akar mondani vagy értelmezni, annak minden aspektust tanulmányozni kell.

Fotó: Seres Dorina

Itt az anyaggyűjtés kapcsán mondott a Marci valami fontosat, mégpedig hogy „a kor, amiben élünk”. Mostanában a népzenének sokkal másabb hatásokkal szemben kell megfogalmaznia magát, mint mondjuk ’70-ben. Te miért kezdtél el végül foglalkozni vele?

SzM: Ugye volt a Hangember zenekar eredetileg, és amikor csináltuk még egy pár éve, akkor én nagyon ebben a magyar alternatív vonalban voltam benne. Azt érzem, hogy bizonyos értelemben ott a mondanivalóm egy kicsit háttérbe szorult a sok zenei hatással szemben. Valahol ez tudatos is volt, hallgattam mostanában nagyon sok népzenét – nem autentikus, de Aurevoirt, Goodnight Texast – és azon gondolkoztam Barna barátommal (Tőke Barna, a gitáros – a szerk.), hogy csináljunk valami olyat.

Tehát ez itt már inkább önkifejezés jellegű, mint csoportidentitás.

SzM: Mindenképpen van benne csoportidentitás rész, azt hiszem, nem azért csináltuk, hogy szembe menjünk a hivatalos populáris dologgal, hanem mert az ember abban tud őszintén zenélni, ami a személyisége része. Tehát nem véletlen, hogy mondjuk egy amerikai-afroamerikai zenei közegből érkező valaki nem fogja tudni ezt az egy-hármas zenei lüktetést vagy a balkáni páratlan ritmusokat olyan átéléssel és hűséggel eljátszani, mint ahogyan mi sem tudjuk a bluest teljes egészében a magunkévá tenni.

Anyaggyűjtés. Hogy gyűjtöttetek anyagot például akkor még, amikor ez az országok közötti áramlás igencsak nehéz volt? Hogy történt ez, hogy bejöttek az indiai hatások, bejött a Balkán nagyon erősen?

KZ: Hát rám nagyon nagy hatással van a filmművészet a mai napig. Nem otthon nézek filmeket, hanem elmegyek a moziba. Már kicsi koromban is eljártam, Tatabányán gyerekeskedtem, egy multikulturális iparvárosban. Anyám elvitt moziba és volt a film előtt egy ilyen logó vagy valami felirat. Képzeljétek el, hogy egy hatalmas sárkány tekergett ott a film elején, és akkor engem lenyűgözött, nagyon kicsi voltam. Rengeteget jártam moziba itt Pesten, és szerencsére az olasz neorealizmus és a francia filmek, Godard, sőt még az amerikai film, pl. Peter Bogdanovich is megérintett, de a kedvencem Tarkovszkij, Huszárik és nem utolsó sorban Fehér György.

Erő, egészség - a Folksteps Tánclépés című kislemeze

Tiszta szerencse, hogy a KultAgora alapítói az induláskor hitet tettek a szubjektivitás mellett, ugyanis ez a szöveg vállaltan szubjektív. Szubjektív, ugyanakkor nem indokolatlan - hiszen a lelkesedést egy színvonalas és progresszív debütalbum iránt senki nem mondaná annak.

Nagyon érdekesek a filmek zenéi is. Innen jött be például Ravi Shankar és India. A Banglades filmben láttam őket először, ahogy a földön ülve iszonyatos virtuozitással muzsikálnak. Nagyon erős élmény volt. Aztán a Fotográfiából ugye Zolnay Pál kapcsán Sebő Ferenc és az ő zenéje. A Sebő kapcsán jött a Vízöntő, és persze eljártunk koncertekre. Tehát anyaggyűjtés: az ember koncertekre járt. Én manapság is sokkal jobban szeretek élőzenét hallgatni, mint konzervzenét. Elmegyek a Szimpla kertbe, a Kobuciba, a Várkert Bazárba, a BMC-be és meghallgatom, hogyan bontja ki ott a lelke legmélyét valaki.

Aztán még a Magyar Rádió, aminek volt egy zenei könyvtára a fasorban. Eljártunk oda, és olyan gyűjtemények voltak, még ezek a nagy vinyllemezek, amik érdekeltek – engem akkor Afrika mozgatott speciel, India zenéje meg ilyesmi. Kiírták ezt akkor még kazettára. Tehát így jutottunk hozzá.

Viszont volt ereje. Merthogy most minden meghallgatható, minden megvásárolható, nincs küzdelem azért, hogy elérj valamit.

Marci, te például ezt hogy látod? Van egy olyan érzésem, hogy kicsit máshogy.

SzM: Azt gondolom, hogy a küzdelem része ma nem abban áll, hogy az ember ezeket az anyagokat megtalálja, hanem abban, hogy azzal a hihetetlen inflálódással, ami egyébként jellemzi a zenei folyamatokat, szembe kell menni. Ez szerintem egy küzdelmi folyamat, ami nem egyszerű. Megtalálni azokat az egyensúlyokat a zenében, ami a ti időtökben talán magától értetődőbb volt, hogy a zene az mire szolgál az ember életében. És ez ma már nem ennyire egyértelmű.

Fotó: Seres Dorina

Ha már nehézségekről beszélgetünk: a tiéd egy nagyon hosszú életpálya a mi húsz évünk szemszögéből nézve. Hogyan képes az ember ennek az egésznek a vitalitását fenntartani?

KZ: Ez érdekes. Próbálom megtalálni magamban, hogy mi ez. Most Adyban utazom, Adyval inkább. Mindig nagyon jó magyartanáraim voltak, felhívták a figyelmem a fontos versekre, és azokat vettem elő. Mert éppen hogy nem az evidens verseit akarom, hanem kutatok, keresek. Olyasmit akarok, ami engem a legmélyebben érint meg. Először én vagyok a befogadó, és utána gondolok magára a befogadóra. Inkább az ösztöneimre hallgatok, és ez valahogy behevít mindig – egy új feladat, amitől úgy érzem magam, mint húszévesen, mikor az első zenekarokat csináltuk. De néha nagyon jó múzsa a megrendelés is. Születtek úgy dolgok, hogy egy színészbarátomnak a szaunában azt mondtam, hogy ha valamilyen munka van, akkor nyugodtan keress meg, és én nem kérek érte pénzt sem. Másnap hívott, hogy "itt van a Sík Sándor, ez a tíz vers, és akkor ezt légy szíves, egy héten belül". De voltaképpen az, hogy az ember magának feladatokat adjon – én ebben éltem mindig.