KultAgora

„Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel” – Isten a kortárs magyar költészetben

2020. február 04. - Locker Dávid

A vallás, a spiritualitás, az istenkeresés évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül a költészet alaptémái közé tartozott. Nem volt ez másképp a magyar költészet esetében sem: a líránk (irodalmunk) ahogy sok más európai népnél is a katolikus egyház körein belül indult. De mi a helyzet a mával? Milyen transzcendenciaképzetekkel találkozunk, ha felütjük napjaink versesköteteit, folyóiratait? Erre a kérdésre keresi ez a cikk a választ természetesen a teljesség igénye nélkül. 
izso_fin_border.jpg

Képek forrása:
Kemény István: Könyves Blog
Izsó Zita: Könyves Blog/Valuska Gábor
Térey János: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Tornai Szabolcs azt írja a transzcendenciát és a modern magyar költészetet vizsgáló kötetében, hogy a spirituális hanyatlás legerősebb fokmérője mindig is az volt, mennyire képes az adott a korszak kapcsolatot teremteni az anyagon túlival. Eszerint az emberi történelmet vizsgálva négy nagy érát rekonstruálhatunk. Az első fázisban az emberek tudnak és képesek kapcsolatba lépni az éggel; a másodikban akarnának, de már nem tudnak. A kettő közti fordulópontról szól az összes, valamiféle idillikus állapot elvesztését – Aranykor, Paradicsom, etc. – tárgyaló nyugati alapmítosz, kezdve a bűnbeeséstől, Ikarosz történetén át, egészen a Bábel tornyáig. A  harmadik szakaszban az ember akar valamit, de már nem tudja valójában, micsodát – erről szól többek közt a Godot-ra várva (bővebben róla itt). A negyedik szakaszban az ember teljesen vakká válik a transzcendenciára – ez az az állapot, melyet a buddhizmus avidjának, tudati vakságnak nevez.

Utóbbinak végső állapota, hogy nem csak vak lesz, hanem ésszerűtlenségnek tartva kategorikusan tagadja a transzcendencia létezését. Tornai szerint ebben a negyedik szakaszban egyedül a költők képesek még – valahol az első és a második szakasz közt ragadva – kapcsolatba lépni az anyagon túlival; valószínűleg nem véletlen, hogy az archaikus társadalmakban még nem vált élesen külön a papi és a költői (művészi) hivatás. Na de ír még valaki egyáltalán verset Istenről (lehetőleg irónia nélkül)? A válaszom nem lesz meglepő, főleg, hogy ez a cikk megszületett: igen.

Azt azonban el kell ismerni, hogy a témát illetően azért volt némi üresjárat a XX. század második felében. Pedig az istenes verseknek letagadhatatlan kultúrája volt és van a magyar irodalomban: lényegében egy Mária-siralommal indul a magyar költészet. És akkor még nem beszéltünk Balassiról, Rimayról, Szenczi Molnár Albertről, Faludy Ferencről – csak néhány névről, akik jelen voltak a magyar poézis születésénél. A folytonosság viszont valóban megszakadt az 50-es évektől kezdve. Először a pártállami kultúrpolitika miatt volt hanyagolva téma; később, amikor bejött a posztmodern, a cikiség miatt. Persze ez nem azt jelenti, hogy 50 éven keresztül ne születtek volna, ha más nem, metafizikus versek (Weöres) az arányuk és a diskurzusban való reprezentáltságuk azonban megcsappant.

A vég embere

Beckett az egyén elpusztulása előtti utolsó pillanatot ábrázolja a posztapokalipszis terében. Az embert, aki körül elhalt, elpusztult minden és mindenki, ő azonban még létezik, de létezésének lényege már időtlen idők óta maga a haldoklás, a halál. A szereplők ebbe a kimerevített helyzetbe szorultak, és várnak.

Az elmúlt évtizedekben viszont mintha a téma újra aktuálissá vált volna. Hogy köze van-e ennek az újkomolysághoz, nem tudom. Mindenesetre úgy veszem észre, mindenképp megélénkült a figyelem a téma felé. Ennek bemutatására öt verset hozok, hogy felvázoljak hasonló, vagy épp markánsan különböző poétikai irányokat a témával kapcsolatban.  

Talán érdemes az élő klasszikusoktól elindulni. Emiatt adja magát, hogy Kemény István Remény című nagy versével indítsam a sort. Már itt kirajzolódik az erős antropomorfizációnak nevezhető – egyébként a klasszikus modernség óta dívó – irány, melyet lépten-nyomon fellelhetünk majd a tárgyalt a versekben: Isten, ellentétben a premodern korszakok isten-reprezentációjával, nem omnipotens és végtelen entitásként jelenik meg, hanem egészen emberi körvonalakkal bíró formában. Ahogy ebben a versben is, ahol bár – a zsidó-keresztény kultúrából ismert atyai szerepet nem mellőzve – levezeti a beszélőt a hegyről, mégis egészen közeli formában; olyan figuraként, akit akár meg is érinthetünk

Hasonló módon jár el Térey János is Fagy című szövegében, melyet egyébként a Jelenkor a 30 legszebb magyar nyelvű kortárs vers közé választott. Bár Isten elemelkedik némileg a földtől a csendes templomi áhítatot behozó első két versszak hatására, a harmadik versszaktól már kevésbé mindenható, sőt egyenesen esendő Isten képe érvényesül. Ebben a versben mintha már nem a – hagyományosan mindentől és mindenkitől függetlenül – örök és végtelen Isten képe rajzolódna ki, hanem egy olyané, akinek ereje a híveitől függ, és aki „hatalma fogytán embert veszít”


izso666.jpg

Kép forrása: Scolar

A kortárs verstermés egyik kedvelt fordulata – még mindig az antropomorf istenképnél maradva –, hogy egészen direkten keveri össze a különböző emberi szerepekhez társított prekoncepcióinkat az Isten felé irányulókkal. Ennek markáns példája Kántor Péter Minden időben című már-már klasszikusa. A verset olvasva először a tapasztalatunk, hogy valamiféle szülőfajtának vannak címezve az imperatívuszok; ezt az érzetünket maga a vers is megerősíti egészen explicit módon, a „Mit tehetnél még értem, anyám?” sorral. Azonban – és itt jön a csavar – az égre nézés toposza egyértelműen a transzcendencia felé mozdítja el a szöveget, még ha Isten, mint olyan, implicit is marad.

Hasonlóan jár el Demény Péter – szerintem gyönyörűen tiszta – versében. Az Áhitat nagy erénye, hogy egy emberien nagyon egyszerű és általános szituációt kapunk, mégsem úgy, hogy átcsúszna a szöveg a felszín kapargatásának hibájába. Ég, föld, bűnök és tévelygések – minden benne van. És ahogy a Kántor-versnél, itt is az emberi és a transzcendens szerepek összemosása szervezi a szöveget. Én először szerelmi kitárulkozásként olvastam valaki jövőbelinek – egészen addig, míg az éggel el nem emelkedtünk kicsit a földtől, s míg – ennek fejében újraolvasva – egészen más jelentést nem nyertek az erdőből kivezetés és a bűnök elfogadásának mozzanatai – nem kizárva természetesen az első olvasatot.

Egészen máshogy fordul a témához Rakovszky Zsuzsa az 1998-as Egyirányú utca c. kötetben megjelent versében. A Kettő és az Egyben egy mondhatni sokkal hagyományosabb metafizikai koncepció bontakozik ki. Eszerint a beszélő valami transzcendens egész részese volt, s most az Egytől elszakadva Kettőként léteznek tovább: immanenciaként és transzcendenciaként, egymástól elválaszthatatlanul. A vers végén a halál, az „elfogyás” aktusával létrejön – legalábbis a vers jövőidejében – az egyesülés, a kettőnek újra eggyé válása, mely elég könnyen olvastatja magát a halál utáni Istennel való eggyé válás folyamataként

Kamaszéveinken a gyerekzár - Mécs Anna: Gyerekzár

Fiatal felnőtt, young adult. Hacsak nem mi vagyunk a Benjamin Button különös életének főszereplői, mindannyian átélhettük/átéljük a felnőttkor előtti különös időszakot. Azt, amikor azon a kis vonalon állunk, mint a Greenwichbe látogató turisták, akik egyszerre vannak két időzónában. Bármennyire is legyen klisé, de egyszerre vagyunk még gyerekek és felnőttek (avagy a „jogom van bulizni, de anya légyszi te beszélj a fogorvossal”-korszak), ezt pedig mindenki máshogy élheti meg. Van akinek kitart a huszas évei közepére, van akinek hamarabb fel kell nőnie.

Hasonló túlvilágkép rajzolódik ki Izsó Zita Éjszakai földet érés című kötetének záróversében is. Az Érkezés a halált nem az élet végeként tételezi, még akkor sem, ha az az Én, mint identitás elvesztésével jár: a beszélő önazonosságának elemei – gyerekrajz, játékok, elkóborolt állatok – szép lassan tűnnek el a homályba, miközben a transzcendenciába átlépő én megtalálja az otthont az én kiüresedésének és végtelenné válásának mind a kereszténység, mint a buddhizmus felől olvasható örömében. 

De a kötet egyéb ciklusaiban is bőven találunk példát a vallás, a hit megjelenésére – még ha bőven immanensebb pozícióból is szemlélve. A szíriai háborút tematizáló Földközeli magasság elnevezésű ciklusban sorra szembe jönnek velünk az embertelen kondíciók és szörnyűségek közt szenvedő ártatlanok fohászai. Akár olyan egészen direkt formában mint az Ima az ostromlott városért című szövegben, ahol az „uram, add, hogy...” fordulatokkal dolgozó retorika a fohászok hagyományos struktúráját idézik fel bennünk, miközben a vers végig, és főleg az utolsó soron keresztül a hit megrendüléséről beszél: „Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel.”

Ha valami konklúziót keresünk a fentiekből, talán azt vonhatjuk le, hogy a vallás, a hit, a transzcendencia ábrázolása az elmúlt egy-két évtizedben visszakerült az irodalmi diskurzus őt hagyományosan megillető helyére: nem vált se elvárássá, se retrográd cikiséggé; csak egy fontos témává a sok fontos téma közül, melyhez sokféle teológiai, poétikai módszerrel lehet közeledni, s melyről mindig írni fognak, ahogy írtak eddig is. Legalábbis amíg lesznek költők – valahol az első és a második szakasz közé szorulva.

 Izsó Zita Éjszakai földet érés című kötete megvásárolható a Scolarnál.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr9015334994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása