Fiatal felnőtt, young adult. Hacsak nem mi vagyunk a Benjamin Button különös életének főszereplői, mindannyian átélhettük/átéljük a felnőttkor előtti különös időszakot. Azt, amikor azon a kis vonalon állunk, mint a Greenwichbe látogató turisták, akik "egyszerre vannak" két időzónában. Bármennyire is legyen klisé, de egyszerre vagyunk még gyerekek és felnőttek (avagy a „jogom van bulizni, de anya légyszi te beszélj a fogorvossal”-korszak), ezt pedig mindenki máshogy élheti meg. Van akinek kitart a huszas évei közepére, van akinek hamarabb fel kell nőnie.

Kép forrása: libri.hu

A gyerekzár

A 2018-as Margó-díjat Mécs Anna kapta Gyerekzár című novelláskötetéért. A könyv ugyan már nem tartozik a young adult irodalomhoz szerintem, mégis fiatal női karakterek állnak fókuszban, olyan problémákkal amikkel a legtöbb quarter-life crisist (fiatalkori kapuzárási pánik – a szerk.) átélő magáénak érezhet. Megjelenik a vetélés, kapcsolatok, család, de az identitáskeresés és a külföldi egyetemi élet nehézségei is. A szövegek megfelelnek a hagyományos novellaformának, vagyis kevés helyszín, szereplő, cselekmény, mindezt rövid és tömör mondatokkal megvalósítva.

Mécs Anna matematika-magyar tanári szakon végzett, mely érezhető egy-egy történet szüzséjén és szerkesztésén is. Egyik novellájában (Függvények) például a férfi és női viszonyokat hasonlítja össze a függvényekkel. Simon Márton új kötetének bemutatóján, ősszel a Margón valami olyasmit mondott, hogy kevés olyan irodalmi mű van, melyben a matek és az irodalom kerül párhuzamba vagy van kapcsolatba. Ő ugyan inkább lírai alkotásokra gondolhatott, Mécs Anna novellái mégis megdöntik ezt a sztereotípiát. Ahogy ő fogalmazott: “Próbáltam nagyon letisztítani a szövegeket. Ha egy mondatot untam, kihúztam. Ebben benne volt a matekos „csak ami szükséges és elégséges” hozzáállásom(...)”. Na meg ő maga ellentmondott annak is, hogy a bölcsészek nem értenek a számokhoz.

Ahogy korábban már említettem a történetek főszereplői kivétel nélkül nők. Van, akit a vallás határoz meg, valakit pont ez kezd taszítani, de akad egyetemista, kezdő színésznő és recepciós is köztük. Egy biztos: mindenki megtalálhatja magát közöttük. Cortazár mondta azt, hogy a regény olyan, mint a film, a novella pedig inkább mint egy kép. A befogadó odaképzeli a képről lemaradt dolgokat – azt, ami mögötte és körülötte történik. Mécs Anna novelláinál is ilyesmi érzésünk lehet: olvasás után szeretnénk megtudni az egyes karakterek további történetét.

Képzelt riport egy magyarországi tiniregényről - Szabó Borbála: Nincsenapám seanyám (2016)

Egy társasház harmadik emeleti lakásának apró, szűkülő szobája. Ablakának kilátását eltakarja egy fa, amely nyálkahártya-irritáló pollent áraszt magából. A szoba jobb oldalán ágy, mellette két fekvőhely állatoknak. Baloldalon ruhásszekrény és könyvespolc, annak oldalára távoli koncertek emlékét őrző karszalagok vannak ragasztva. A fal monotonitását pár Assassin's Creed Simpson családos poszter töri meg. Az ablak előtt íróasztal, amelynél egy bölcsészhallgató veri a fejét laptopja monitorjába. Ekkor egy szürke alak bukkan fel hirtelen az asztalon.

Egyes történetek ugyan már kialakult személyiséggel rendelkező női karaktereket mutatnak be, de számomra fontosabbak azok, ahol az identitáskeresés jelenik meg. Például egyik történetében egy lány nem zsidó hit szerint nevelkedik, de szeretne mindenképpen részesévé válni a vallásnak. Ebbe annyira beleéli magát, hogy még Berlinbe is elmegy megnézni egy, a zsidó valláshoz szervesen kapcsolódó érdekes nevezetességet.  Máskor egy olyan kezdő színésznőről olvashatunk, aki ZS-kategóriás bűnügyi sorozatok főszereplője. Életkorából adódóan sokkoló lehet, amikor egy fiatal halálát kell eljátszani. Ebben a novellában olvasható a kötet talán legerősebb mondata is: “A mi lett volna ha végtelenségét sokkal fájóbb elveszíteni, mint egy középszerűen leélt életet”. Természetesen nem tökéletes főszereplőket, narrátorokat mutat be: karakterei sebezhetőségükben önazonosak. Mi pedig velük azonosulunk a legjobban.

Legtöbbször egy-egy félelmünk gyerekkorunkból ered és feldolgozása kitart egészen sokáig. Erre utal maga a cím is, ahogy Mécs Anna fogalmazott egy interjújában: “kifejezi azt a zártságot, ami sokszor a novellák narrátorait jellemzi, és kifejezi azt is, hogy sokan a gyerekkorukba zárva maradnak egészen addig, amíg fel nem dolgozzák a traumáikat, amíg szembe nem néznek az elakadásaikkal”. A kötet első története hasonlóan egy ilyen mozzanatot ragad meg.

A zongora című novella azt mutatja be, hogy egy kislány minden vágya volt, hogy megtanuljon zongorázni. A hangszer ott áll már születésétől a szobájában, “az anyatejjel szívta magába a muzikalitást”, de édesapja mégsem engedte, hogy megtanuljon rajta játszani. Végül sikerült arra rávenni szüleit, hogy zongoratanárhoz elvigyék, de ez okozza később a traumát. Persze mindig lesznek olyanok, akiknek megmaradunk örök gyerekeknek. A Ha a hidakat felrobbantják szereplői a nagypapa és az unokája. Ugyan nem az örök gyereklét áll a központban, magyaráznom sem kell, hogy szüleink, nagyszüleink egy-egy mondatából és cselekedetéből mindig ez fog érződni. Ebben a történetben például nem is a narrátor, hanem a háborút átélt nagypapa traumája az, ami meghatározza a kettőjük kapcsolatát. Az unokája nevét összekeveri olyannal, aki rég disszidált, még mindig “ruszkik haza” felkiáltással ébred és még mindig ugyanazokról az eseményekről mesél.

Fotó: Valuska Gábor
Kép forrása: Könyves Blog

Ha a vallási novellát, esetleg gyerekkori traumát annyira nem is, de a Bolyongás című novella történetét többen is átérezhetjük és elmondhatjuk kisebb változtatásokkal, mintha a sajátunk lenne. A narrátor külföldi tanulmányainak és életének részleteit mutatja be. A “semmireseelég”-ösztöndíj, az élhetetlen lakások, idegen lakótársak és a tanulmányokhoz nem kapcsolódó munkához nem kell elmenni Amszterdamig. Ám sokszor ezek a problémák és környezetváltozások kellenek ahhoz, hogy valaki kizökkenjek a mindennapokból és magától is rájöjjön: itt az ideje felnőni.

A kamaszévek

A következő naplórészletek egy ilyen felnövéstörténetről, annak kezdetéről szólnak Még az is előfordulhat, hogy megtörténtek valakivel.

2016. 08. 16.

Oké, elolvastál egy csomó blogot meg cikket az au pair-kedésről és a gyereknevelésről. Ha az elején íratnának egy tesztet, sima ötös lenne. Egy év Londonban az egyetem előtt csupa móka és kacagás lesz, a munka csak egy kis része a buliévnek. Semmi ok az aggodalomra.

2016. 08. 21.

Első hét: teljesítve. Első tesós-verekedés levezetése: sikertelenül pipa. Első hányás feltakarítása: pipa.

Ma miközben egy másfél éves és három kilós kézi súlyzóval az oldalamon készítettem el a fürdővizet, a két nagyobbik fiú úgy döntött, muszáj a szülők ágyán ugrálni és lökdösni egymást. Persze, a középső leesett és az öt perccel azelőtt elfogyasztott super-healthy kale-vacsi a földön landolt. Jótanács a későbbiekre: a nagytesót küldd a szülőkért, ne az emeletről ordíts le! Nem nyugszanak meg tőle a síró kisgyerekek.

2016. 08. 28.

Második hét: (többé-kevésbé) teljesítve. Első kórházi ügy: pipa.

Ma egy másik anyuka három gyereke játszott a fogadócsaládom három gyerekével. Három meg három, az hat, de az anyukák a konyhában teáznak így a két szemem egy gyerekre tudott koncentrálni. A másfél éves babának sikerült a kőlépcső sarkánál elesnie. A „ne ijedj meg, mert attól ijed meg a gyerek" technikát alkalmazva, pontosan öt másodperccel később derült ki, hogy a baba szeme felett ömlik a vér. Az anyukák elsiettek a kórházba és a maradék négy gyerek abban az egy órában pontosan kitapogatta a végtelen türelmem határait.

„Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak"

„Miért tanítsunk kortárs irodalmat? Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak. - hangzott el egy leendő magyartanár szájából az előző két mondat, egy gólyáknak szóló irodalmi szemináriumon. Legelső magyar órám az egyetemen, nem baj, mi többiek, majd itt jól kiállunk a kortárs irodalom...

2016. 09. 04.

Harmadik hét: (könnyek nélkül) teljesítve.

Ma sikerült a felsőmre kerülni először egy kis hányásnak, majd pisinek. Azt hiszem ezek után nem érhet meglepetés, és az első éjszakai babysittelésem könnyen fog menni. A szülők hamarosan indulnak, megyek és kezdődhet a movie night. Update: A film közben a legnagyobb fiú kiáltotta a wc-ből a nevem. Mikor berohantam csak mosolyogva a következő mondatot mondta: „I don’t know how, but look, I made my willie straight" (“Nem tudom, hogyan, de nézd, kiegyenesítettem a fütyimet”), én pedig csak annyit mondtam, hogy „majd anyukádnak meséld el". Azt hiszem van amire az au pair blogok sem készítettek fel.

2016. 09. 11.

Negyedik hét: pipa.

Elkezdődött az iskola és sosem gondoltam volna, hogy ennek örülni fogok azelőtt, hogy én kipottyantottam volna egy-két gyereket. Azt hiszem ezek után már ki merek menni egyedül sötétedés után a belvárosba.