Mármint olyan tárgy, amely a hagyományos fogalmaink szerint „eredetinek” számít: műalkotások, találmányok prototípusai vagy forgalomban már nem lévő modelljei, személyes tárgyak. Azt gondolnánk, hogyha egy kiállításon nem ezek vannak döntő többségben, nem is nevezhetjük az eseményt annak. Szerintem tévedünk.

Kép forrása: Kultúrjunkie

A kiállítás megalkotója, kurátora Helena Bulaja Madunić horvát cross-média szakember, aki ezúttal is egy hatalmas tér- audió- és vizuális apparátust mozgat. Az alapelv a következő: minden látogató kap tabletről vezérelt idegenvezetést, ami rövid hanganyagokra van osztva. A számokat megtaláljuk a kiállítás terében is, de míg a tableten egytől felfelé jönnek sorba, addig a térben (nagyjából termekre osztva ugyan, de) összevissza. Nincsen jó és nem jó megfejtés, senki nem határozza meg, melyik rendszer szerint haladhatunk. Akár vegyíthetjük is a kettőt.

A tabletről szóló narrációban ugyanez az elv érvényesül: vannak benne Tesla életét tárgyaló, a találmányokat, de a tágabb értelemben vett korszellemet és a kortárs eseményeket, személyiségeket bemutató részek is. Minden esetben lehet látni már a címből is, hogy melyik szám melyik témához tartozik, úgyhogy a néző bátran szelektálhat ebből is (sőt, azt gondolom, hogy kifejezetten ez lenne az egyik cél, ugyanis az egész anyag akkora, hogy alaposan majdnem három órába telik feldolgozni).

Ehhez az alapvetően személyességre építő szerkezethez Madunić és társai (Szűcs Attila, Fukui Yusuke és Mengyan András képzőművészek) olyan látványvilágot alkotnak, amely mechanikus bogaraival (ez a kiállítás egyik visszatérő motívuma) folyamatosan utal a témára, de egyúttal valamilyen álom-, mese- vagy képregényvilágba helyezi a nézőt. Határozott kontúrokkal megrajzolt figurák, erős, de nem zavaró fények és kellékek segítik az atmoszférába való belehelyezkedést.

Látni, olvasni, érezni - Nemes Márk (nıman) versposzterei a Dürerben

Írásom emlékeim és benyomásaim montázsából születik. Talán nem úgy emlékszem, ahogy volt, talán nem úgy éreztem, ahogy kellett volna, de most írok, és most ilyenné kuszálódnak gondolataim. A szóképek elkezdik komolyan venni jelentésük vizuális tartalmát, grafikai jelekké metamorfizálnak. Megtartják korábbi esszenciájukat, de csak maroknyi fűszerré alakulnak az új ízek kavalkádjában.

A hang több, számomra nagyon izgalmas aspektusban is hat: azzal, hogy feltesszük a fejhallgatót a vezetéshez, elzárjuk magunkat a külvilágtól, nem halljuk a látogatótársainktól érkező beszédet, zörejeket. A rejtett hangszórókból érkező zajt azonban nagyon is: rovarhangok, valami szolid búgás az első, városi alapzaj a második részben, a Teslát éppen körülvevő környezethez igazodva. Ez a leválasztás és sound egyfajta meditációs zene funkcióját tölti be: felerősíti a figyelmem kifelé és befelé egyaránt.

A kellékek között tűnik fel a kevés „eredeti” darab: egy pár kesztyű, egy bőrönd és pálca, ami feltételezhetően – de nem biztosan – Tesláé volt a budapesti tartózkodása alatt, valamint egy fotósorozat kópiái a kortárs Amerika szegényeiről. Láthatjuk, hogy a hagyományos értelemben véve ezek sem feltétlenül kiállítási darabok, de mégiscsak hordoznak valamit abból a misztikumból, ami a jeles személyektől ránk maradt holmikat övezi. E misztikum ellenére tökéletesen beleillenek az alkotók személyközpontú víziójába: ebben a koncepcióban épphogy nem a muzeális esztétikai értékük kerül előtérbe, hanem a hús-vér emberséghez tesznek hozzá.

Ugyanakkor a kiállítást nem uralják le a Tesla korabeli kellékek: az audionarrációt hordozó tablet mellett az utolsó szobák egyikében például VR-szemüvegeken nézhetjük a világűrt (Tesla munkái ugyanis ehhez a technikához is hozzájárultak). Itt mutatkozik meg kézzelfoghatóan is az elv, amely mentén az alkotók dolgozhattak: nem törekedtek arra, hogy a látogatót „visszarepítsék” a korba, amelyet bemutatnak, hiszen ez lehetetlen feladat. Ehelyett inkább létrehoznak egy olyan teret, amelyben Tesla ideje és a mi időnk találkozhat, és a közös pontok, ok-okozat viszonyok láthatóvá válnak.

Kép forrása: Hungary Today
Fotó: Talabér Géza

Magát a feltaláló figuráját sem idealizálja a kiállítás semmilyen módon: olvasunk részleteket a naplójából, értesülünk hibáiról, félelmeiről, szorongásáról. Ez önmagában még nem lenne olyan formabontó, de amennyire kikerülhető egy ideológia ráhelyezése történelmi személyekre, annyira itt kikerülik. Személye, kora és munkássága egyenrangú összetevőkként jelennek meg, és az a látogató érdeklődése is, amellyel szelektál az információk közül. Tulajdonképpen úgy találkozik Teslával, ahogyan egy bármilyen emberrel szoktunk.

Éppen ezért nem hiányoltam a kiállítás végén az „eredeti” tárgyakat: mert az eredetiség kultuszára csak akkor van szükség, ha valamely ideológiát alátámasztó erőként akarják használni. Azonban a kortárs világrendben, ahol az információ lépett elő a legfőbb szervezőerővé, egy olyan kiállítás, amely felhívja a figyelmet a szubjektív válogatásra, fontosabb lehet, mint bármilyen ideológia.