„Miért tanítsunk kortárs irodalmat? Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak." – hangzott el egy leendő magyartanár szájából az előző két mondat, egy gólyáknak szóló irodalmi szemináriumon. Legelső magyar órám az egyetemen, nem baj, mi többiek, majd itt jól kiállunk a kortárs irodalom mellett, igazi védnökként díszelgünk, és Nádas, Kemény vagy akár Erdős Virág képzeletbeli elismerését kivívva érveinkkel büszkén, győztesen távozunk a vitából. Gondoltam én. A probléma viszont ott kezdődött, hogy a 16 fős szemináriumon a mi a tanár úrból és belőlem állt, éles vita pedig nemigen alakult ki. A kortárs magyar irodalom ellen az egyetlen (és egyesek szerint a sorsdöntő) érv a szerzők „teljes körű” életrajzának a hiánya volt.
Petőfi Sándor
Kép forrása: Femina
Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy négyféle magyartanár-jelölt létezik. Az első az, akinek életrajzalapú és kronologikus sorrendben haladó irodalomoktatásban volt része a középiskolában, és ezzel a metódussal elégedett is volt, emiatt később ő is ezt a módszert alkalmazza, elhatárolódik a többi alternatívától. De mellettük ott vannak azok, akik az ilyen típusú tanár módszereivel nem tudtak és a mai napig nem akarnak azonosulni. És persze léteznek még a túlalternativizáló pedagógiai módszereken felnőtt diákok, valamint az inkonzisztens oktatási stratégiával rendelkezett hallgatók. Na, az utolsó kategóriába tartozok például én is. Mert hát ugye, milyen fontos is volt 7. osztályban Illyés Petőfi Sándorának fejezeteit szó szerint bemagolni, hogy aztán egész évben a Trója hollywoodi verzióját és az Állatfarmot nézzük felváltva.
„A nép forrni kezdett” – sokat nevettünk osztálytársunk e szállóigéjén 12-13 évesen. Mert nálunk a nép forrni kezdett, „Petőfi vándorcipésznek állt”, zsibongva hadával a völgyben alant meg Ali helyett Ady „űletett” győzelem ünnepet. Félreértés ne essék, az osztály 80%-a ugyanannyit tudott Adyról, mint Aliról: hogy valamikor létezett és bizonyára szeretett inni meg nőzni. Ez alapján kérdezem én, minek ide irodalomóra, ha ezeket az információkat néhány kosztümös filmből és a Nyugat + zombik képregényből is megtudhatják a gyerekek? Persze, az utóbbit valószínűleg még évekig nem taníthatjuk, mert Csepella Olivér él, és feltehetően jó egészségnek örvend.
Így finanszíroztok ti! - Csepella Olivér: Nyugat+zombik (2017)
A 21. század nagy vívmánya, hogy már nem csak a kőgazdag pénzemberek lehetnek mecénásai egy-egy művészeti alkotásnak vagy vállalkozásnak, hanem akár az átlagemberek is. Ugyanígy fordítva, egy jó ötlettel, kellő lelkesedéssel és hatalmas szerencsével akárkinek megvan a lehetősége, hogy vállalkozóvá, filmrendezővé, zenésszé stb. váljon.
Arról, hogy ki-mit tart „kortárs” irodalomnak, eltérőek a vélemények. Egyesek a posztmodernista irodalmat Ottlik Iskola a határonjától számítják[1], mások a „Péterek nemzedékétől”[2], megint mások kizárólag az élő irodalmat tekintik kortársnak. Az élő irodalom az, amiből ma a legtöbb iskola irodalomóráin semmit, vagy jobb esetben Varró Dani, esetleg Tóth Krisztina költészetét érintik 12. osztály legvégén – azok az érettségi előtt álló tanulók, akiknek már valószínűleg a legkisebb problémájuk az, hogy a Porhó verseit elemezzék. (Pedig lehet, hogy érdemesebb lenne, mint a gimnázium elején a 26. Balassi-verset bemagolni.)
Ez a deficit még az egyetemen is meglátszik. Negyedik év, kortárs magyar szeminárium, tanári kérdés: Kinek mi a véleménye a kortárs irodalomról? Azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, ha elmondom: többnyire izzadtságszagú „szeretnék többet megtudni” és megúszós „Szabó Magdát olvastam” típusú válaszokkal találkozunk.
Petri neve nem hangzik el. Ezen a szemináriumon a kezdeti döcögésből és abból, ami egyeseknek rémálom, nekünk felüdülés lesz. Persze elsősorban the credit goes to the tanár úr, a tudásának és a jól megválogatott tantervének. Szövegközpontú oktatás, a megfelelő történelmi háttérrel kiegészítve.
A helyzet viszont ezzel szemben, az egyetemen sem mindenhol ilyen fényes, mint a mi óránkon. A kávézások és bulik alkalmával folytatott beszélgetéseken kiderül, hogy valaki még most sem tudja, hogy ki volt az a Petri György, és Szabó Magdánál megáll a tudása, ha a posztmodern magyar irodalomról van szó. Ezt a problémát nem személyes, hanem az oktatási rendszer és alapvetően a középiskolai irodalomtanítás rovására írhatjuk. Mit tehetünk azonban ez ellen? Hogyan mutassuk meg a gyerekeknek, hogy az irodalom nem egy múltban létező, tőlünk távoli művészeti ággal egyenlő? Ösztönözhetjük-e őket arra, hogy ők is elkezdjenek írással foglalkozni?
Sajnos, a mai magyar közoktatási rendszer keretei nem teszik lehetővé, hogy egy-egy élő irodalmi művel órákon-heteken keresztül foglalkozzunk. Azonban kiegészítésnek, összehasonlítási alapnak miért ne vihetnénk be egy-egy kortárs szöveget az irodalomórákra? Petőfihez visszatérve, az ötödik Júlia verse helyett mondjuk könnyedén odatehetnénk Hevesi Judit Mostantól mindig[3] című versét a Szeptember végén mellé. (Keresni mindig a rossz kijáratot/ elküldeni az összes piszkozatot/ amikben mindig ugyanaz: valami a hiányról.) Amellett, hogy tematikában és képi világban is összekapcsolhatjuk a két szöveget, feltételezhetjük, hogy egy 13-14 éves tanuló magához közelebbinek éli meg a nehezen elküldött üzenetekben a hiány vagy a bizonytalanság egy formáját, mint az özvegyi fátyol fejfára akasztásában. Ezzel nem azt mondom, hogy a fátyolakasztgatás metódusának megértése nem fontos, hanem azt, hogy Hevesi lírai énjének, e-mail küldésének átélése segítheti a kötelező és örök klasszikus Petőfi vers megértését.
A fenti példa mutatja, hogy a kortárson belül is érdemes olyan művet választanunk, ami a gyerekek érzelmi intelligenciaszintjéhez erősen alkalmazkodik, valamint a tananyagba is integrálható.
Tehát bármennyire szeretném a Párhuzamos történeteket, vagy a Túl a Maszat-hegyent tanítani tinédzsereknek, valószínűleg nem fogom vele a várt eredményt elérni. Mi az, amit tehát érdemes bevinni az irodalomórára? Fontos, hogy a választott olvasmány tartalma megegyezzen a tanított célcsoport érdeklődési körével. Így például nehezen lövünk félre, ha fiatalokról, osztályokról szóló, nyelvileg és tematikában is korhoz illő szépirodalmi szöveget választunk. Viszont azt nem tudom mondani, hogy a Szent Johanna Gimi sorozatot olvastassuk órán a gyerekekkel, mert a legtöbb tanulót sem nyelvezete, sem a tartalma nem fejlesztené. Viszont Kalapos Éva Massza című regénye annál inkább adekvát olvasmánynak tekinthető, mivel, bár nyelviekben nem feltétlenül, de a bullying kérdését centrumba állítva, tematikailag megfelelő élő irodalmi olvasmánynak szolgálhat a tinédzserek számára.
A regények mellett léteznek olyan műválogatások, antológiák is, amelyek kötetrendező elve kifejezetten a célközönség korcsoportja. A leghíresebb ezek közül talán a Tilos az Á gondozásában, 2017-ben megjelent Szívlapát című kötet, melynek célja a tinédzserek és az irodalom, valamint a versolvasás egymáshoz való közelítése. Míg a Szívlapátban a líra-, addig a Budapest OFF című antológiájukban a prózairodalom kerül fókuszba. Budapestről szóló válogatáskötetet már nem egyszer adtak ki (pl. 100 szóban Budapest), a Budapest OFF különlegessége viszont egyértelműen a célkorcsoport és az adott helyszín megkötéseinek és elvárásainak együttes kielégítésében mutatkozik meg. A válogatást a jelzése szerint 14 év feletti fiataloknak ajánlják, így nem meglepő módon főként a tiniket foglalkoztató témák (mint a szerelem, a családi viszonyok vagy a baráti kapcsolatok) jelennek meg benne, Budapest különböző kerületeinek előterében. „Azt szerettük volna, hogy olyan szerzők írjanak ebbe az antológiába, akik értik és érzik a 21. századot, és ‒ mivel a Tilos az Á kamaszkönyveket ad ki ‒ a fiatalok világát.” – olvashatjuk a könyv bevezetőjében.
Képzelt riport egy magyarországi tiniregényről - Szabó Borbála: Nincsenapám seanyám (2016)
Egy társasház harmadik emeleti lakásának apró, szűkülő szobája. Ablakának kilátását eltakarja egy fa, amely nyálkahártya-irritáló pollent áraszt magából. A szoba jobb oldalán ágy, mellette két fekvőhely állatoknak. Baloldalon ruhásszekrény és könyvespolc, annak oldalára távoli koncertek emlékét őrző karszalagok vannak ragasztva. A fal monotonitását pár Assassin's Creed Simpson család os poszter töri meg.
A szülőkkel és a barátokkal való kapcsolatot középpontba helyező írások szinte mindig teli találatnak számítanak, ha tizenévesekről van szó. A kötet szerzőinek jelentős hányada az emberi kapcsolatok minőségét dolgozta fel novellájában. Az amerikai tinifilmekbe illő limonádétörténetek mellett megjelennek árnyaltabb sztorijú írások is, így nyugodt szívvel beemelhetőek az irodalomórák anyagába. Ha a helyszíni meghatározottságot figyelmen kívül hagyjuk, megfigyelhető, hogy a szövegekben szinte kivétel nélkül a találkozás metódusa is nagy szerepet kap. Ez lehet egy másik emberrel (pl. Gévai Csilla: Buddha-fok, Mészöly Ágnes: Runway 13R/31L) és/vagy egy újszerű világgal, térrel való megismerkedés (pl. Kertész Erzsi: A fal). A novellák szereplői többnyire magukról és a világról is új ismeretekkel gazdagodnak a találkozások által. Főként az ezekről alkotott felismerések azok, amelyek miatt értékes mondanivalóval gazdagodhatnak a könyv tinédzser olvasói.
A másik elvárásommal, a novellák nyelvezetével kapcsolatban: feltűnhet a jelenség, hogy többen nagyon erősen próbálkoztak azzal, hogy a szerintük mostani fiatalok által beszélt szlenget használják, így azt érezhetjük, hogy egy erőltetett szövegnyelv keletkezett. Mégis többségben vannak azok az írások, amik megtalálták a természetes egyensúlyt és regisztert a novelláik nyelvezetét tekintve, nem csak tartalmilag, de nyelvileg is közel kerülhetnek tinédzser olvasóikhoz.
A fent említett antológiák mellett számos, fiataloknak szóló válogatáskötetet találhatunk (pl. a 2050 című antológia). Fontos azonban, hogy megismerjük a diákok érdeklődési körét és hozzá alkalmazkodó műveket válasszunk az órákra.
Igen, az Egri csillagokat és hasonló nagystílűnek (ámbár sokszor a tanulók fejlődése szempontjából irrelevánsnak tekinthető) társait kötelező tanítani, és valószínűsíthetjük, hogy még évtizedekig az is lesz. Ezt a problémának nevezhető tényt viszont elsősorban pedagógusközösségként van lehetőségünk megváltoztatni. Amit akár szuverén egyénként is megtehetünk, az viszont az, hogy az irodalmat nem egyfajta halott művészeti ágként tanítjuk, hanem lehetőséget adunk a diákoknak arra, hogy már fiatal korban megismerkedjenek a kortárs, élő irodalommal, valamint egyéni interpretációikkal színesítsék a tanórákat.
Emellett, segítenünk kell az egyirányú, életrajzalapú oktatás terjedésének visszaszorítását, és támogatnunk kell a pedagógusképzés reformját. Ehhez viszont elengedhetetlen belátnunk, hogy a tanárképzés problémái nem az egyetemen, hanem az általános- és középiskolai tanulás alatt, a modellfigyelés során, egyfajta körforgásban alakulnak ki.
_____________
Felhasznált irodalom:
[1] Németh Zoltán, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, Pozsony, 2012, 11–44.
[3] https://pim.hu/hu/hevesi-judit
A Petri Györgyről készült kép forrása: Könyves Blog
A BudapestOFF borítójának forrása: Libri
