A 21. század nagy vívmánya, hogy már nem csak a kőgazdag pénzemberek lehetnek mecénásai egy-egy művészeti alkotásnak vagy vállalkozásnak, hanem akár az átlagemberek is. Ugyanígy fordítva, egy jó ötlettel, kellő lelkesedéssel és hatalmas szerencsével akárkinek megvan a lehetősége, hogy vállalkozóvá, filmrendezővé, zenésszé stb. váljon. Ez, a közösségi finanszírozás intézménye tette egyszeri képregény rajzolóvá és –íróvá Csepella Olivért, a Nyugat+zombik szerzőjét.

Kép forrása: Jelenkor

Mára demokratizálódott a szórakoztatóipar, ennek paradox módon ugyanaz az előnye, mint a hátránya. Bárki lehetőséget kaphat, hogy megmutassa a benne rejlő kincseket, illetve szemetet. Így születhettek olyan lehengerlően szórakoztató, rajongók által rajongóknak készült alkotások, mint a Kung Fury, De ugyanez a rendszer termelte ki magából a hullagyalázó Logan Paul-t is, illetve a számtalan igénytelen YouTube videóst (tisztelet a kivételnek), akik bár főleg a nézettségszám alapján kapnak pénzt, de ettől függetlenül is utalhatunk nekik.

A legnagyobb crowdfunding oldalak az Indiegogo és Kickstarter. Magyar viszonylatban az adjukossze.hu és creativeselector.hu oldalak működnek, de külföldi portálok is használhatók erre a célra. Ezeken keresztül lehet kampányt indítani, ami általában egy-két hónapig tarthat. Ez idő alatt van ideje az alkotóknak személyesen vagy az interneten keresztül meggyőzni minél több embert, hogy akár egy egészen alacsony összeggel, akár egy dollárral is beszálljanak a bizniszbe. Azok, akik előre megszavazták a bizalmat rendszerint a hivatalos megjelenés előtt kézhez kapják a terméket vagy kipróbálhatják a szolgáltatást, amire előzetesen pénzt adtak, illetve a befizetett összeg függvényében egyéb ajándékokra is számíthatnak, amelyek többnyire szimbolikusak.

Csepella kisebb hátszéllel indult, ugyanis ő a Csaknekedkislány frontembere, amelynek már a kampány indításakor, 2014-ben is volt egy közepesen nagy rajongótábora, akik szívesen adtak pénzt a zenész képregényére. Az ötlet kiemelkedően sikeresnek bizonyult, mivel a kitűzött 3 milliós célösszeg helyett 7,5 millió gyűlt össze, ennek ellenére az ígért egy helyett három évig készült a megálmodott füzet. A késés miatt a sok befektető támadta őt a projekt Facebook oldalán, de voltak olyanok is, akik türelmesen vártak. A szerző elmondása szerint egyrészt ott hibázott, hogy túlbecsülte magát és azt hitte egy év alatt megrajzolja az egészet, másrészt pedig ott, hogy a közösségi média felületein nem tájékoztatta elég gyakran az embereket a munkafolyamatról, mert nem tartotta érdemlegesnek, folyton arról posztolni, hogy még mindig rajzol. Végül hosszas várakozás után 2017 decemberében megjelent a Nyugat+zombik.

Kép forrása: 24.hu

Az alapfelállásban összegyűlnek a nyugatosok, Kosztolányi „Dide” Dezső, Karinthy „Frici” Frigyes, és Tóth „a kölyök” Árpád, hogy megünnepeljék Babits „a főnök” Mihály születésnapját a New York kávéházban, amikor is élőholtak lepik el a helyet és kedvenc költőink húsára fáj a foguk. Innentől kezdve a túlélés és a kijutás lesz az irodalmárok és Kata, a pincérnő célja, aki időközben csatlakozik hozzájuk. Szerencsére nem csupán agyatlan hentelést és belezést látunk kétszázhatvan oldalon keresztül, hanem kapunk egy motivált táltos(!) főgonoszt, aki a háttérből mozgatja a szálakat. A történet kifutása konkrétabban a nyugati és a keleti kultúra szembenállása és a magyarokban kezdetektől fogva benne lévő identitás-libikóka kritikája.

Már ha kellő odafigyeléssel és kitartással forgatjuk a művet, ugyanis a második felében rettentően széthullik a narratíva.  Egy idő után unalmassá válik a zombikkal való hadakozás, hiába hoz be a szerző új szereplőket, mint Móricz „Mórzsi” Zsigmond vagy Csáth „Jóska” Géza, illetve a nyugatot szimbolizáló fegyvereket (cigaretta, Biblia, kóla), amikkel a keleti „öntudatú” halvajárók legyőzhetőek. Az olvasó nagyon könnyen kizökken a kezdeti lendületből egyrészt a hosszúság miatt, másrészt mert egyes képeket nagytotálokként látunk, amelyekben a szövegbuborékok és az azt mondó szereplők összekötögetése megizzasztja még a legkeményebb Kis Füles rejtvény magazinon edződött képregénykedvelőket is.

Ha a történet feszesebb volna, a poénok is jobban ülnének. Látszik, hogy Csepella alaposan beleásta magát a nyugatosok munkásságába és ezeket formálta vicces beszólásokká és megmosolyogtató kikacsintásokká. Az ideges Kosztolányi önkéntelenül is jambizálva beszél, az öntudatos Kata áttörve a negyedik falat nem törődik bele, hogy gyenge női karakter legyen, ha már ő van itt Kafka Margit helyett, bár ez a vonal erőltetettnek érződik, mintha a mű mindenkinek meg akarna felelni. A nyugatosokkal lehet viccelni, de van pár kihagyott ziccer, amire talán ők is húznák a szájukat. Egy írókról szóló képregényben sokkal több irodalmi kikacsintást vártam volna, ami kicsit jobban megdolgoztatja az olvasó műveltségét, ehelyett elcsépelt poénokat kapunk vagy olyat, amik valóban leleményesek („Így írtok én!"), csak sajnos elvésznek a panelrengetegben.

Kép forrása: hg.hu

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy vannak „interaktív” részek például a fejezetek közötti lapokon, ahol a szerző néha magyarázatot ad egy-egy poénjára, néha pedig ajánl zenéket az egyes részek hangulatát aláfestendő, mint a Moondog: Invocation vagy az AKPH: Nyugat 100. Ezenkívül tartalmaz múltban és jövőben játszódó szekvenciákat, amelyek vendégrajzolók munkái, az előbbi László Márk, az utóbbi Felvidéki Miklós műve. Ezek a gesztusok tovább színesítik és tágítják az amúgy is rászoruló képregény műfaji határait.

A rajzok összetéveszthetetlen fekete- fehér-sárga stílusa arról tanúskodik, hogy a szerző grafikusként végzett. Köztudott, hogy ennek a képregénynek egy korai változatával diplomázott, közelebbről az első fejezettel. Ez meg is látszik, mivel az a legkidolgozottabb, a figurák jól elkülöníthetőek és nincsenek felesleges panelek. Később meg már annyi panellel akar történetet mesélni a szerző, hogy egy kevés kiegészítéssel animációs filmmé is össze lehetne rakni a képeket. Itt ütközik ki a közösségi finanszírozás problémája, mivel nem volt Csepella mögött egy erőskezű szerkesztő, aki kihúzta volna a felesleges pillanatképeket.

A magyar képregény-kultúrának szüksége volt a Nyugat+zombikra, mivel megmutatta, hogy igenis van érdeklődés a formabontó történetekre, habár a végeredmény nem elégít ki minden elvárást. Remélhetőleg sokakat fog inspirálni vagy akár csak a karikaturisztikus figurák valódi munkássága iránt felkeltenie az érdeklődést. Oktatási célra csak mint érdekes adaléknak ajánlanám, mert csupán a felszínét kapargatja a szórakoztató irodalomnak és a nyugatosok személyiségének.