A kétezres évek elején a hiphop új esztétikai térbe lépett. Nem a crunk era sok tekintetben rosszul öregedett hagyományaira gondolok, hanem arra a fordulatra, amelyet a chill-hop műfaji ernyője, és az alatt Seba Jun, azaz Nujabes jelentett. Persze a chill-hop azóta szubkulturális zárvány lett, a lo-fi hiphop radio – beats to chill/study to típusú formalizált zenék meg valószínűleg inkább tartoznak az ambienthez, mint a hiphophoz. Nujabes óta viszont mégsem ugyanaz a hiphop, mint előtte volt, ennek oka pedig egy egészen új szemlélet és abból következő technikai megközelítés.

Miután az ún. indie zene teljesen elvesztette azt a funkcióját, hogy hordozzon magában valami különlegeset, ami miatt a felvilágosult tinédzserek imádhatják, nem nagyon maradt olyan gitárzene, amire időt szakítana az új generáció a zenehallgatási aktusok alatt. Van azonban egy olyan irány, stílus, talán műfaj, amely most - főleg az interneten - igazán nagyot fut, és ami illeszkedik az indie hagyományaiba, de hordoz magában izgalmat. Nem véletlenül lett bedroom pop a neve, most pedig megpróbálkozom azzal, hogy megfejtsem, miért érezzük progresszívnek ezt az áramlatot, ha zeneileg nagyon ritkán is hordoz magában bármi újat.