A kétezres évek elején a hiphop új esztétikai térbe lépett. Nem a crunk era sok tekintetben rosszul öregedett hagyományaira gondolok, hanem arra a fordulatra, amelyet a chill-hop műfaji ernyője, és az alatt Seba Jun, azaz Nujabes jelentett. Persze a chill-hop azóta szubkulturális zárvány lett, a lo-fi hiphop radio – beats to chill/study to típusú formalizált zenék meg valószínűleg inkább tartoznak az ambienthez, mint a hiphophoz. Nujabes óta viszont mégsem ugyanaz a hiphop, mint előtte volt, ennek oka pedig egy egészen új szemlélet és abból következő technikai megközelítés.

Szamuráj Jack nem öregszik. Mármint sem maga a sorozat, sem maga a karakter a történetben. A 2004-ben lezárult sorozat annyira frissnek és örökérvényűnek látszik még mai szemmel is, hogy nem is tudtam elképzelni, hová lehetne ezt még fokozni, és hogy lehetséges-e korrekt véget kerekíteni a “bolond szamuráj” kálváriájának. A történetben ötven év telt el, de Jack nem öregedett – hát amikor beszippantott a történet, én is úgy éreztem, mintha nem öregedtem volna tizenhárom évet, hanem ugyanaz a gyerek lennék, aki iskola után izgatottan várja, hogy vajon sikerrel jár-e a szamuráj.