Szamuráj Jack nem öregszik. Mármint sem maga a sorozat, sem maga a karakter a történetben. A 2004-ben lezárult sorozat annyira frissnek és örökérvényűnek látszik még mai szemmel is, hogy nem is tudtam elképzelni, hová lehetne ezt még fokozni, és hogy lehetséges-e korrekt véget kerekíteni a “bolond szamuráj” kálváriájának. A történetben ötven év telt el, de Jack nem öregedett – hát amikor beszippantott a történet, én is úgy éreztem, mintha nem öregedtem volna tizenhárom évet, hanem ugyanaz a gyerek lennék, aki iskola után izgatottan várja, hogy vajon sikerrel jár-e a szamuráj.

Garcilaso de la Vega, spanyol költő mondta egyszer, hogy „Jól lefordítani egy könyvet, van annyira nehéz, mint megírni egy újat”^[1]. Ezzel az állítással a fordítók és a szerzők biztos jót tudnának vitázni, főleg pár pohár bor után, és kezdő fordítóként könnyű kitalálni én melyik oldalon állnék. Viszont gondoljunk csak a régi példára: miért is a nyuszi hozza nálunk a tojást? Egy félrefordítás miatt.