„Összekötő, visszatérő, betegítő, rejtegető, leleplező! Nézd, ahogy apad, ahogy árad, és visz magával mindent! // Mi az? – kérdeztem. // Víz – felelte. – Na meg az idő.”, kezdődik a sokak által kedvelt romantikus film/ifjúsági regény, a Csillagainkban a hiba. Nem túl gyakran idézett része a történetnek, pedig az első oldalán található. „Miközben olvasott, úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik: lassan, azután egyszerre.” Kicsit közismertebb mondat, mondjuk úgy, hogy valószínűleg minden második lány használta a film megjelenése után. Aki nem ismeri be, ahelyett felvállalom majd én.

Kép forrása: Wikipedia

Annak aki mégsem ismerné, röviden: a regény két fiatalról szól, akik egy rákkal küzdőknek létrehozott támaszcsoportban találkoznak egymással. Az egyikőjüknek a betegség miatt amputálni kellett az egyik lábát, a másiknak pedig nem működik rendesen a tüdeje, így egy kis oxigén palackot húz maga után. Az, hogy egymásba szeretnek, nem kérdés. Az hogy a kelleténél előbb halnak meg, szintén nem. Akkor mégis mi lehet a különleges kérdése a cselekménynek?

Feledés, elfogadás, emlékezés, nyomot hagyni az emberiség történetében. Ezeknek pedig egy függvénye van: az idő. Idővel feledünk, elfogadunk, de ha kevés jut belőle számunkra és nem használjuk ki megfelelően, nem fogunk tudni nyomot hagyni sem az emberiség, sem a körülöttünk lévők történetében – enélkül pedig nehezen fognak ránk emlékezni.

Thomas Mann időregénye, a Varázshegy kapcsán olvashatjuk, hogyan próbál a főhős a művészet segítségével az időtlenbe menekülni, próbál valami állandót létrehozni, hogy megszüntesse az időt. Ez megjelenik a Csillagainkban a hiba narrátoránál, Hazelnél is. Nem menekül, mivel tudja és természetesnek veszi, hogy kevés idő jutott számára. „Senki sem marad, hogy emlékezzék Arisztotelészre vagy Kleopátrára, pláne rád. […] Volt idő, amely előtt az organizmusok nem ismerték a tudatot, és lesz idő, amikor nem ismerik. Ha az emberi feledés elkerülhetetlensége aggaszt, annyit javasolhatok, ne törődj vele.” Míg Hazel elfogadja, Augustus mindenképpen nyomot próbál hagyni maga után és az őt körülvevő emberekben (annak ellenére, hogy ő is tisztában van ideje végességével), legnagyobb félelme a feledés. A történet során ez a vágya drasztikusan nem változik, inkább csak megtalálja, kik azok, akikre érdemes fókuszálni. Hazel ezzel szemben már teljesen beletörődött a sorsába és minden (hátramaradt) idejét a kedvenc könyvére szenteli eleinte. Ebbe avatkozik bele az Augustus-szal való találkozása, de ez maradjon a homály és a könyv része.

Képzelt riport egy magyarországi tiniregényről - Szabó Borbála: Nincsenapám seanyám (2016)

Egy társasház harmadik emeleti lakásának apró, szűkülő szobája. Ablakának kilátását eltakarja egy fa, amely nyálkahártya-irritáló pollent áraszt magából. A szoba jobb oldalán ágy, mellette két fekvőhely állatoknak. Baloldalon ruhásszekrény és könyvespolc, annak oldalára távoli koncertek emlékét őrző karszalagok vannak ragasztva. A fal monotonitását pár Assassin's Creed-es és Simpson család os poszter töri meg.Az ablak előtt íróasztal, amelynél egy bölcsészhallgató veri a fejét laptopja monitorjába. Ekkor egy szürke alak bukkan fel hirtelen az asztalon.

A sors már a könyv címében hangsúlyos szerepet kap, hiszen eredetileg egy Shakespeare drámából vett idézet kifordítása. Az eredetiben Cassius próbálja Brutusnak elmagyarázni, hogy ez „az előre megírt nagy könyv” nem létezik, és minden rajtunk, valamint a környezetünkben lévőkön múlik: "Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban, kik megbókolunk." Cassius szerint mindenki egyenlő esélyekkel indul, Brutus neve mégis Caesar mondatán keresztül marad fent, és abban sem a legcsodálatosabb tetteiért. Ezzel szemben John Green a címmel szembemegy ezzel és a sorsot hibáztatja a két fiatal életéért. Ez ellen próbál Augustus erősen szembemenni, akkor amikor nyomot szeretne hagyni másokban.

Kicsit továbbgondolva végül Brutust és Cassiust Caesar hívei győzik le; Antonius és Octavianus (vagyis Augustus). Ahogy arra Green is céloz, vannak elkerülhetetlen események, de ha Brutus nyeri meg a csatát, Augustus neve nem marad fenn a jövőnek. Mégis a saját állításának is szembe megy valamivel, hiszen ha Augustus nyeri meg a csatát (a rák ellen), akkor valószínűleg nem marad fenn a mi emlékezetünkben a neve. Tehát mégis a mi Augustusunknak a csillagaiban a hiba.

Térjünk inkább vissza kicsit Hazel kedvenc könyvére. A Csillagainkban a hiba egyik sajátossága, hogy részletekben intertextuál egy másik regényből, a Mennyei megbántásból. Ez egy a könyv világán belüli fikció, mégis hatalmas hangsúlyt fektetett rá a szerző végig a cselekményben. Ha már Mann időregényét hoztam egyszer példának, másik párhuzamot is lehet a kettő között találni,  mégpedig hogy nyitott befejezéssel zárulnak. Ezt a Mennyei megbántás szerencsésen olyan idegesítően jó szintre viszi, hogy a történet főszereplője – aki szintén rákos betegségben szenved – a mondata közepén hal meg. Ahogy Hazel a kis pre-Augustusi, majd később a vele együtt töltött világában minden időt annak szentel, hogy megtudja, mi történt a Mennyei megbántás végső lapjai után, úgy a Csillagainkban a hiba olvasóit sem fogja rövid ideig békén hagyni, hogy vajon mi lehet az ő főszereplőjükkel.

Kép forrása: IMDb

Egy másik érdekes utalás és (részben) intertextuálás a könyvben Anne Frank története. Hazel és Augustus Amszterdamba utazik meglátogatni és kifaggatni a Mennyei megbántás íróját –  ezen az úton ejtik meg az Anne Frank Múzeum látogatását is. Anne híres író szeretett volna lenni és naplóját amiatt írta, hogy később pontos nyersanyaga legyen a regényéhez. Végül a sors az ő életébe is közbeszólt, hiszen a regény sosem készült el és a napló által lett híres a tragikus sorsú fiatal lány. Vajon ha túléli a borzalmakat és egy teljesen átdolgozott könyvet ad ki, ugyanígy fent marad a neve és műve, vagy csak egy lesz a holokauszt túlélői közül?  „A könyv Anne Frank nevénél volt kinyitva, engem azonban jobban megragadott az, hogy a neve alatt négy Aron Frank szerepelt. Négy. Négy Aron Frank, akiknek nem jutott múzeum, történelmi név, még gyászolók sem maradtak utánuk. Némán megfogadtam, hogy emlékezni fogok a négy Aron Frankra, és imádkozom értük, ameddig csak élek.” Ezzel pedig vissza is utalhatunk a regény egy másik pontjára, ahol ismételten egy Shakespeare-idézetről van szó. A verse és ő fent maradt – na de mi a helyzet azzal, akiről szól. Az irodalomban mindenki jelen időben beszél, kivéve akkor, amikor halottakról van szó. “Shakespeare igen keveset mond arról az emberről, akit eltemetett nyelvi szarkofágjába. Figyelje csak meg hogy ha irodalomról beszélünk, jelen időben tesszük. Amikor halottakról van szó, nem vagyunk olyan gyengédek."

Kamaszéveinken a gyerekzár - Mécs Anna: Gyerekzár

Fiatal felnőtt, young adult. Hacsak nem mi vagyunk a Benjamin Button különös életének főszereplői, mindannyian átélhettük/átéljük a felnőttkor előtti különös időszakot. Azt, amikor azon a kis vonalon állunk, mint a Greenwichbe látogató turisták, akik egyszerre vannak két időzónában.

Utoljára 17 évesen olvastam a Csillagainkban a hibát, de akkor ötször egymás után, mégsem figyeltem kellően azokra a gondolatokra, amik tovább terjednek a szerelmes szálnál. Persze, már akkor tudtam, hogy ez nem csak egy klisés ifjúsági regény, ezért is zavar, hogy a film részben azzá tette. Hozzátartozik az is, hogy a YA kategorizáció miatt ad1.: a felnőttek kevésbé olvasták, ad2.: az olvasóközönség nem beszélte ki magából és egymás között a mélyebb jelentést. Az elmúlt években szerencsére változott a műfaj megítélése, így érdemes lehet újra elővenni a regényt. Valószínűleg mindenkinek (legalábbis a könyvmolyoknak) megvan az a könyv az életében, amit időről időre újra a kezébe vesz. Számomra ez a történet ad évről évre egyre többet, és örülök, hogy ismét a kezembe került. “Én szeretem a választásomat. Remélem, más is szereti az övét.”