A színpadra állításnak alapvetően ellenálló Weöres-mű az Ódry Színpadon érzékletesen mutatja meg, mi történik egy szavait, fogalmait, hiedelmeit vesztett társadalommal. Bár el lehet kacarászni a frappáns szófordulatokon, ahogyan a mozgásszínház is lenyűgöző, a megidézett értékek elveszejtése, és az e fölött érzett tehetetlenség kétségekkel töltik el a nézőt.

Meglehetősen ellentmondásos dolog kerek egészet várni egy előadástól, amelynek a bázisszövege már eleve csak fragmentálisan létezik. Márpedig Büchner darabja kapcsán az anyag egyik nagy előnyeként szokták emlegetni, hogy „A Woyzeck töredékben maradt, ami lehetőséget ad arra, hogy szinte mindenki össze-vissza csereberélje a jeleneteit, hiszen nincs is tulajdonképpen igazi sorrend. Ez egyébként nyilván lehet vonzó is.”[1] Lehet vonzó, és lehet emellett sokfelé, sokszorosan reflektív, ha ügyesen van megmunkálva.

A színház meghökkent, nevettet, “hümmögtet”, megsirat, segít elengedni magad, feszélyez, kikapcsol, szórakoztat: érzéseket vált ki belőled. Felmerül a kérdés viszont, hogy ha az interpretáló színész fáradt, sértett, csalódott, ha nincs benne a szavaival szembeni teljes őszinteség akkor hogyan képes ebből a bő skálából bárminek az indukálására? Hogyan higgyen a néző, ha maga a színész sem teszi minden esetben?