Közösen készülnek a bemutatójukra. Közös szokásaik, történeteik, fordulataik vannak. Ahogyan nevetnek, segítenek egymásnak teret berendezni, kellékezni, sminkelni, meg nem lehetne róluk mondani, hogy csupán öt hete ismerik egymást. Meg én is őket. Közösségi színházi előadásba kezdtünk bele szeptember közepén, egymás számára teljesen idegenekként, és úgy fejeztük be október 16-án, hogy egy csapat távozott a házból. Mi is az a közösségi színház, ami képes volt ezt öt hét alatt elérni? Pontosan mit ad ez nekünk, és mit ad azoknak, akik nem próbáltak velünk, „csak” néznek minket?

Kép forrása: szinhaz.org

I. A közösségi színház

A közösségi színház sok nagyon különböző projekt közös megnevezése. A szinhazineveles.hu meghatározása szerint ezekben a projektekben az a közös, hogy „igyekeznek a – sokszor valamely marginális csoport tagjainak számító – résztvevőket közösségi élményhez juttatni, amelynek eredménye, hogy a résztvevők közösségi identitásukban és egyéni önazonosságukban megerősödve térnek vissza a mindennapokba.”

Vagyis egy ilyen színházforma nagyon közvetlen kapcsolatot ápol a mindennapokkal. A résztvevők saját élményeit különböző drámapedagógiai eszközökkel feldolgozva képes megtalálni azt a határt, amikor a játszónak már nem okoz traumát a saját élményein alapuló jelenetek előadása, ami gyakorlatilag az intim szférájának, az érzelmeinek, az életének a kiadását jelenti, jobbára teljesen idegenek felé. Ugyanakkor kapcsolódik még hozzájuk annyira, hogy az őszinteség ereje eljusson a nézőtérig.

Véleményem szerint ez az energia, erő, vagy nevezzük akárhogyan az egyik oka annak, hogy mostanában a színházi közegben megnőtt az érdeklődés a közösségi színház és a különböző drámajátékos technikákkal készülő színházi formák iránt. Megszaporodott azoknak a színházi intézményeknek a száma, ahol drámapedagógiai műhelyek működnek, és az önálló kezdeményezéseket is nagyobb figyelem kíséri (ilyen például a Sajátszínház projekt Éljen soká Regina! című előadása, melyben észak-magyarországi cigány nők mesélnek a saját megpróbáltatásaikról).

Dobozbontás - a színházi közönség kontextualizálása a negyedikfal-elképzelésen túl

Nagyon sokáig uralta, illetve uralja még ma is a színházi szcénát a realista irányzathoz kapcsolódó negyedikfal-elképzelés. Lényege, hogy a színházi előadás tulajdonképpen nem más, mint egy lebontott negyedik falon keresztüli bepillantás egy adott személy vagy közösség életébe.

II. A próbafolyamat

Most pedig néhány mondat arról, hogy hogyan is állt össze ez a csapat és ez az előadás (amik gyakorlatilag nem leválaszthatóak egymásról). Legelőször a fókusz fogalmazódott meg a csoportvezetőkben: a húszévességről, a húszéves lét problémáiról, helyzeteiről szerettek volna előadást készíteni. Majd a tágabb anyaggyűjtés és a csoport összeállítása következett – több nyári fesztiválon voltak jelen standjukkal, ahová bárki odamehetett és elmesélhetett egy (vagy több) történetet arról, hogy számára mit jelent a húszévesség.

Ezek közül az emberek közül kerültek kiválasztásra azok, akiknek a történetei izgalmasnak, az alkalomhoz illőnek látszottak. Fontos szempont volt még a diverzitás, hogy lehetőleg mindenféle nemű, korú, hátterű csoport képviseltesse magát. Persze nem mindenki vállalta a feladatot a megkeresettek közül, így végül kilenc emberrel valósult meg az előadás.

Szeptember közepén kezdődtek maguk a próbák, ahol az első szakasz a szűkebben vett anyaggyűjtés volt. Minden alkalommal más és más technika segítségével kerestük a fontos pontokat, történeteket. Végül a jelenettémák szinte maguktól találtak rá a mesélőkre, így kaptunk kilenc témát, amihez a kilenc formát azokból a technikákból választottuk ki, amiket előzőleg már alkalmaztunk a játékok során (természetesen kisebb-nagyobb módosításokkal). Ekkor pontosítottuk az egyes jelenetek szövegeit Minden jelenetben az adott történet gazdája beszélt, a többiek pedig jelenlétükkel, mozgásukkal segítették a kimondást. Ez a majdnem egész a bemutató előtti hétvégén csiszolódott össze a fényekkel, így adva ki a végeredményt.

Kép forrása: szinhaz.org

III. A belső folyamat

Hosszan mesélhetnék arról, hogy milyen sikerélményt ad ezeknek az embereknek (akiknek a nagy része még sosem, vagy nagyon régen állt utoljára színpadon), hogy kimennek a közönség elé és elmondják a történetüket, rengeteg pozitív visszaigazolástól kísérve. De most nem feltétlenül erről szeretnék beszélni. Hanem arról, hogy hogyan éltük meg belülről az őszinteség energiáját, ami a nézőkre olyan egyértelműen hat.

Mikor ezek az emberek valamelyik fesztiválon odasétáltak elmesélni életük egy részét, még fogalmuk sem volt róla, hogy ezt hamarosan sokszor meg kell majd ismételniük. Méghozzá úgy, hogy az megmarad, nekik maguknak és nekünk, többieknek is dolgunk lesz vele. És, ami a legfontosabb: hogy saját maguknak kell majd újra és újra végiggondolni, átélni. Azon kívül tehát, hogy őszintének kellett lenniük kifelé, őszintének kellett lenniük maguk felé is, feldolgozni olyasmiket, amikről sokuk azt hitte, hogy már régen fel lettek dolgozva.

Ez az egyik olyan dolog, aminek nagyon nagy csapatformáló hatása volt: a küzdelem közös érzete, közös megélése. A másik pedig, hogy mi a csapatban jóval több történetet tudunk egymásról, mint ami végül kikerült, hiszen az említett gyakorlatok során mindenkiből sok fragmentum bukkant fel. Azon felül, hogy mindannyian megküzdöttek saját magukkal, az egymásról való közös tudás is összekötötte tehát a mesélőinket. (Természetesen mi a stábban tudatosan is törekedtünk a közösségformálásra, de ez nem mehetett volna, ha a mesélők nem lettek volna hajlandóak erre a nyitottságra.)

Látni, olvasni, érezni - Nemes Márk (nıman) versposzterei a Dürerben

Írásom emlékeim és benyomásaim montázsából születik. Talán nem úgy emlékszem, ahogy volt, talán nem úgy éreztem, ahogy kellett volna, de most írok, és most ilyenné kuszálódnak gondolataim. I. A VadArt visszhangja A szóképek elkezdik komolyan venni jelentésük vizuális tartalmát, grafikai jelekké metamorfizálnak. Megtartják korábbi esszenciájukat, de csak maroknyi fűszerré alakulnak az új ízek kavalkádjában.

Így állt össze ez a közösség, ami a bemutatón kiegészült a közönséggel. Érezhetően megérintette őket mind a téma (amit mindnyájan megélünk így vagy úgy), mind a mesélők attitűdje, a küzdelmükből eredő elbeszélni vágyásuk. Ilyen értelemben is közösségi lett ez a színház: nemcsak a színpadon lévők között, hanem a színpad és a közönség között is képes volt érzelmi kapcsolatot teremteni.

Amit pedig, profizmus ide vagy oda, nem sok előadás képes elmondani magáról.