Tavaly novemberben jelent meg a kaliforniai rapper, Vince Staples legfrissebb, izgalmas koncepció köré épülő FM! című lemeze. Az album, Staples korábbi anyagaihoz hasonlóan nem kerüli meg azt, hogy nagyon radikális kijelentéseket tegyen arról, milyen ma feketének lenni Amerikában, azon belül a nyugati part legveszélyesebb városaiban. Vince szövegei nyelvileg nem nevezhetők különösebben komplexnek, de ki lehet jelenteni, hogy ennek ellenére is új perspektívát nyitott a dalszövegírás blackness diskurzusában. Az FM! megjelenésével egy időben jelent meg a FUN! című kulcsdalhoz készült videoklip, amely egy kiváló alapötletet megjátszva olyat mond, amiről érdemes beszélni.
Kép forrása: BBC
A 25 éves Vince Jamal Staples a kaliforniai North Long Beach-en nőtt fel. Olyan település ez a nyugati parton, ahol nem éled le úgy a gyerekkorod, hogy holttesteket ne látnál az utcán, vagy lövöldözések elől ne kellene bujkálnod: ennek a szociokulturális környezetnek a hatása magától értetődően a fiatal rapper művészetét nagyban meghatározza. A szövegeinek visszatérő témája az utcai lövöldözések világa, a gettókban élő feketék helyzete –
mondhatni, állandó látleletet ad arról a világról, amiben felnőtt.
Mindez erős, olykor provokatív fehérgyűlölettel itatódik át, ami persze – ha eltekintünk a művészi eszközöktől –, a valóságra lefordítva azt hivatott jelezni, hogy a fennálló problémáknak (még a feketék és feketék közti bűnözésnek is) kiváltó oka az évszázados hagyományra visszatekintő rasszizmus, a fehér Amerika fekete közösséggel kapcsolatos politikai ignoranciája. Vince esetében ez kevésbé globális, kevésbé szól az egész USA társadalmában fennálló rasszizmusról. A Staples-szövegek alapélménye az, hogy az utcán bármikor lelőhetnek, de ha engem nem is, egy pár barátomat meggyilkolták már valami jelentéktelen ügy miatt. A felelősség ugyanakkor terheli a teljes fehér társadalmat az ezzel kapcsolatos nemtörődömsége és felszínes ítélkezése miatt.
Vince egyébként attól is kiemelkedő a hiphopban, hogy mindezek mellett táncolható bulizenét csinál, szürreálisan pozitív csengésű, nyilván fekete humorral átitatott dalokat, amelyeket olyan raptechnikával ad elő, ami kétségkívül a műfaj elitjébe emeli. A legfontosabb sor, legalábbis amit én mindenképp kiemelnék ezen a lemezen, a Feels Like Summer című nyitódalban hangzik el: „Summertime in the LB wild / We gon' party til the sun or the guns come out” (“Nyár a Long Beachen / Bulizunk amíg elő nem jön a nap vagy a fegyverek”). Tulajdonképpen az album felütése ez a két sor, és máris megteremti azt az ambivalens, egyszerre magával ragadó és mégis fura érzést a hallgatóban, ami végigkíséri az egész anyagon.
Ebbe a hangulatba illeszkedik be a FUN!, ami az elemzésnek a tárgya. A dal refrénje a következő: „We just wanna have fun, we don't wanna fuck up nothin'". Jól érezzük magunkat, amíg el nem baszunk valamit. És ha elbaszunk valamit, funfact!, az az életünkbe kerül. Érdekes, hogy a "FUN" (ami ugye ‘jó kedv’-et vagy valami ilyesmit jelent) rövidítésként is működik arra, hogy "fuck up nothing” (‘nem elbaszni semmit’ vagy valami ilyesmi). Szóval ehhez a dalhoz készült ez az izgalmas videoklip, aminek a megtekintésére most megkérem a kedves olvasót:
Orientalizmus?
Az egyetemen tanítanak valamit Edward Said Orientalizmusáról, amit tényleg csak érintőlegesen húznék most be ide. Ugye, Said azt mondja, hogy
a nyugati kultúrában élő ember nem képes levetkőzni a keletiekkel kapcsolatos sztereotípiáit,
egyfajta „szemüvegen” keresztül nézi a keletet, és ha igyekszik is, az előítéleteit teljesen eltörölni nem tudja. Nyilván most egy nyugati nagyhatalom egyik városában járunk, de maga a platform (a Maps mint olyan), felidézheti ezt a gondolatmenetet.
Hiszen nincsen igazi tapasztalás, nincsenek igazi megismerési lehetőségek, csak egy korlátokat szabó felületen próbál a néző megismerni egy olyan kultúrát, amit előítéletek nélkül értelmezni nem képes. Kérdés persze, hogy mit akar megmutatni Vince, mennyire igyekszik árnyalni a sztereotípiákat. Elvégre az utcán táncoló fekete kisfiúk, vagy a klip végén lévő közös gengelés a mindenkori FUN égisze alatt azt is jelezheti, hogy igen, ebben a szarban élünk, de hiphop meg minden, és mivel bármelyik nap meghalhatunk, nyomjuk a bulit meg a carpe diemet. Biztos, hogy itt ennél komplexebb dologról van szó. Egy többdimenziós valóságról, és a lényege pontosan abban áll, hogy sokrétű: a long beach-i ember életének ugyanúgy része a boldogság meg a fájdalom, de mindezt egy sajátos környezetben kell megélnie. Olyan állandó veszélyeztetettségben, amibe végső soron, közvetetten, de a mindenkori fehér ember taszította bele.
„Bólogatnak a kisgyerekek”*
Ez most nagyon hirtelen jött ötlet volt, és épp nevetek magamon, hogy miért adtam ezt az alcímet, de megvettük. Szóval van ez a zárójelenete a klipnek, hogy a Google Maps-et nézegető fehér kisfiú hirtelen rácsukja a rappelő feketékre a laptopot, amikor az anyja felordít neki. (Az is izgalmas ebben, hogy egyébként az albumon itt nincs vége a dalnak, csak innentől nem Vince rappel a számon.)
Szóval azt kell tudni Vince-ről, hogy óriási sztori volt a közösségi médiában, amikor egy keresztény anyuka egy YouTube-videóban sírta el magát a rapper Norf Norf című dala miatt, megrökönyödve azon, hogy fiatal gyerekek ehhez hasonló szexista és obszcén számokat hallanak a rádióban. Vince reakciója sokakat meglepett: empatikusan reagált, kifejtve, hogy
egy középosztálybeli, vallásos fehér nőtől nem várhatja el senki, hogy megértse a kultúrájukat,
és nem véletlen, hogy a nő számára ijesztő, amit hall. Kicsit ez a sztori idéződik fel, ha végignézzük a FUN! klipet, ahol a kissrác ijedten lecsapja a gépét, nehogy az anyukája meglássa, miket néz. Kérdés ugyanakkor, mit is akar mondani ezzel Vince? Hogyan áll ő hozzá ehhez az egészhez?
Kép forrása: YouTube
Egyfajta kettőség mindig is érződhet ebben a diskurzusban: hallgassák fehér kisfiúk a zenénket, mert legalább megismerik, mi a jó, de közben ne gondolják, hogy ez számukra valaha teljesen értelmezhető és azonosulható lesz? Valami ilyesmi?
Felfoghatjuk egy kedvesebb, és egy kicsit fehérgyűlölőbb perspektívából is a záróképet. Előbbi azért lehet érvényes, mert azt üzeni, hogy olyan kulturális terméket gyártanak a feketék Amerikában, amit a fiatal, fehér kisgyerekek is szeretni tudnak, a hiphop meg alapvetően a feketék által kitalált zenei műfajok annyira átitatnak mindent, annyira megkerülhetetlenek, hogy akkor is hallgatni fogja mindenki, ha azt megtiltják neki.
Ez a 20. század óta így van, elég csak a Beatlesre vagy Elvisre gondolnunk.
A srác rap iránti rajongását egyébként a „Free Kodak” feliratú poszter is jelzi, ami külön összezavarja a kedélyeket, hiszen a börtönviselt Kodak Black-ről nem tudjuk, mit gondol Vince, de hozzá kell tenni, hogy nem egy kanonizált, első vonalas, sokkal inkább egy fehérek által kedvelt, felszínes hallgatók körében kedvenccé vált raperről van szó.
De ezt a zárójelenetet lehet sokkal negatívabb kicsengéssel is értelmezni, ha a hangsúlyt arra húzzuk, hogy a fehér kisfiú USA zászlóval a tolltartójában, YouTube-videókat nézegetve sosem fogja megérteni, miről szól ez a kultúra, és pusztán csak felszínesen hallgat hiphopot, mert jól hangzik. Az a csillagos zászló manapság nem a demokrácia vagy a tolerancia jelképe. Trump óta, az NFL körüli felhajtás óta elég sok negatívum kötődik a piros csíkok közé az amerikai lobogón.
Na tessék, ez a ti üdvöskétek - Kendrick Lamar a Szigeten
Végigverettük a Stormzyt, végigbőgtük a Lykke Li koncertet, és végigszoptuk az egy óra várakozást, majd a 40 perces ráadást. Meg akartunk halni, míg feldördültek a puskalövések, és abban a pillanatban, amikor felzendült a DNA., természetellenesen elszállt minden fájdalmunk ‒ pokolból röppentünk a mennybe. Lehet hisztizni, hogy ez a csúszás mennyire gáz volt, lehet hisztizni, hogy Kenny óvóbácsi csak lenyomta a műszakot, és nem adott nekünk ajándék cukorkát. De te sem arra bízod a gyereked, aki csokit oszt, közben meg a kölyköd fejére szarik.
Vagy ha arra gondolunk, hogy az Elvishez hasonlók (a Beatlesre talán ez pont nem igaz) a megélhetésüket vették el a fekete zenészektől, miután a bőrszínűkből adódóan könnyebb úton sikerült értékesíteniük az afroamerikaiak által kitalált zenei produktumokat. Ez egy évszázados probléma Amerikában, és sokan a black culture-ből nincsenek kibékülve vele, hogy a fehérek az ő találmányaikat adják el a zeneipar égisze alatt, és mai napig jobban járnak .
Lényeg a lényeg: egy zseniális ötlet ez a klip. A FUN! amúgy is egy bitang erős dal, nem egy basic újhullámos rapszám ezzel a wavy elektronikus tánczenei beattel – mindenképp olyasfajta produktum, ami a hallgatói attitűdök széles skáláján okozhat élményt. Az utóbbi időben tendenciaszerű is a hasonló klipkészítési elvek felhasználása, gondoljunk csak a This Is America-ra, vagy bármelyik Kendrick Lamar-videóra. Nagyon jó látni azt, hogy a rapperek igényt tartanak arra, hogy a vizuáljaikat is a társadalmi mondanivaló szolgálatába helyezzék, ez a klip a maga egyszerűségében pedig egy remekmű.
*Az alcím egy idézet a kevésbé tartalmas mondanivalóval, de óriási flow-val rendelkező Lmen Prala Veni Vidi Vici című opuszából.
