Exkluzív részlet P. Horváth Tamás: A Zsolnay. Egy dinasztia eredete című regényéből.

2019. június 11. - KultAgora

zsolnay.jpg

Egy másik házasság

1890 egy kora nyári napján gróf Radenich László iszonyú fejfájásra ébredt a Kígyó utca egy rossz hírű házának szalonjában. A függönyök résein már besütött a nap. Ez volt a legrosszabb. Felállt a bordó pamlagról, de felborított egy asztalkát, rajta a döglött Littke pezsgővel, óriási csörömpölést csapva. Álmában egy gyalogsági főhadnagy szőnyegporolóval a kezében rohamot vezényelt, de a félmeztelen lányok és a harcképtelen tiszturak békésen aludtak tovább. Weisz bácsi, a ház zongoristája gondosan törölgette a szivarhamut a pianínóról. Mióta a felesége öngyilkos lett, beköltözött a házba, afféle mindenesnek. Angster mestert várta, hogy felhangolja a hangszert. Őt ugyan nem nagyon érdekelte, hiszen süket volt, mint az ágyú, de a vendégek és a lányok is szekálták a szerelmes dalok hamis hangjai miatt.
A zajra előkerült a madame.
– Jöjjön, Lacika, ezt igya meg! – mondta a főnökasszony, és a kezébe nyomott egy jókora poharat, melyben gyanús színű folyadék lötyögött. Az Arany sas patika másnaposság elleni gyógynövényes keveréke volt benne. Nendtvich Tamás gyógyszerész ezekre az alkalmakra kísérletezte ki az elixírt, tekintélyes bevételt biztosítva patikájának. Radenich felhajtotta. Rettenetes íze volt.
– Köszönöm – józanodott ki. – Fizettem már? – kérdezte halkan.
– Még nem, főhadnagy úr – válaszolt enyhe gúnnyal a hangjában a madame.
Radenich diszkréten egy nagyobb összeget nyújtott át a főnökasszonynak, aki azonnal eltüntette tekintélyes dekoltázsában a köteg bankót, és tiszta gallért meg mandzsettákat hozott a másnapos tisztnek. Mikor felcsatolta kardját, és fejébe nyomta a tiszti csákót, már nem is látszott olyan megviseltnek, de még mindig nyomorultul érezte magát. Mikor kiért a Majláth téri piacra, a nagy zsinagóga már árnyékot vetett a térre. A merőleges Fürdő utcából hűvös mecseki szél fújt. Ezért roppant hálás volt. Remélte, hogy parancsnoka és barátja, Torkos Kálmán százados még valamelyik lány szobájában alussza a részegek álmát, így senki sem vonhatja felelősségre a késés miatt. Legfeljebb a felesége. De az úgysem meri, hiszen retteg tőle. Így aztán úgy döntött, hogy beül Hóhner úrhoz egy borotválásra, a Citrom utcai borbélyhoz. Maga a főnök úr látott neki a főhadnagyi borosta eltávolításának a szappan‑ és arcszeszillatú fodrászüzletben. A széles bőrszíjon készre élezett penge megcsillant a tükörből visszaverődő reggeli napfényben. A kényelmes fodrászszékben majdnem elaludt, de a hideg borotva siklása a nyakán és a borbély fecsegése végleg felébresztette.
Radenich László még gyerek volt a szabadságharc alatt. Az aradi kivégzések után úgy döntött, beáll katonának – az osztrák császári seregbe. Azt a tanulságot szűrte le magának, hogy jobb a hatalom oldalán állni, mint ellenállni, és a szabadság ködös eszméi miatt a kivégzőosztag előtt vagy kötéllel a nyakán a bitón végezni. Már gyerekként is csak a hatalom érdekelte, de nem értett belőle semmit. Ellentétes parancsokkal kínozta a személyzetet. A falubeli kölykök messziről kerülték, a cselédlányok bujkáltak előle. Később majdnem papnak állt, mert az egyház hatalma is lenyűgözte, de abból végképp nem fogott fel semmit. Később a nők is csak azért érdekelték, mert kiélhette rajtuk beteges hatalomvágyát. Végül a bécsújhelyi katonai akadémiára szökött otthonról nem sokkal a kiegyezés után. Amikor kitudódott, hogy hova lett, apja kitagadta a családból. A hadnagyi kinevezés és felesége halála után fogadta vissza egyetlen fiát, aki akkor már megnősült.
Egy tiroli hadgyakorlaton ismerte meg Berenice‑t, a feleségét. A lány egy elszegényedett francia gróf késői gyermeke volt. Anyja belehalt a szülésbe, az apja hamarosan követte. A gyermektelen tiroli rokonok nevelték fel a szegény francia unokatestvért, Berenice-Marianne de Wolfsberget. A silbertali völgy végében állt a családi kastély, a falu fölött pedig a régi lovagvár villám sújtotta tornyainak romjai. Századokon át onnan ellenőrizték a hágón át vezető kereskedelmi utat a Wolfsberg grófok. A várban a konstanzi zsinatra utazó Luxemburgi Zsigmond német–római császár és magyar király is megszállt, 1414 őszén. Nagyon jól érezte magát azokban a napokban. Elutazásakor új birtokot és címert adományozott a rablólovagoknak. A régi címerpajzs és a grófi korona fölött egy kibontott hajú, félmeztelen lány áll, mindkét kezében kivont kardot tartva. A családi hagyomány szerint a lány neve – aki elszórakoztatta a császárt, és a címerbe is bekerült – Berenice volt. A heraldika tudománya nem ad választ arra a kérdésre, hogy vajon mivel szórakoztatta olyan jól a királyt az a régi Berenice.
A hadgyakorlaton az ifjú tiszteket a kastélyban helyezte el a kvártélymester. A vacsorákon egymás mellett ültek. Rade nich jóvágású, magas férfi volt, és akkor még nem uralkodott el rajta teljesen a hatalomvágyból eredő gyűlölet és keserűség, Berenice pedig menekülni akart a hideg kastélyból és a szegény rokon szerepéből. Olvasmányélményeire, olcsó lányregények negatív hőseinek példájára támaszkodva elcsábította a fiatal tisztet. Először csak az asztal alatt ért össze a lábuk – véletlenül. Később a kezük is, az ajtóban, mikor senki sem látta. A zongora mellől, amikor Bach műveit játszotta, hosszan a férfi szemébe nézett. Radenich a bécsi kuplerájokban szerzett tapasztalataival felvértezve összeszedte a bátorságát, és egy félreeső folyosón megcsókolta a lányt. Nem hagyta hidegen a fekete hajú, magas, egzotikus szépség, az igazi, könnyed francia nemesség. A birtoklási vágyat összekeverte a szerelemmel. De a lány nem engedte tovább. Okos volt, és mindenáron el akart menni a hideg és unalmas völgyből. Nevelőapja már többször megkörnyékezte, egyszer meg is erőszakolta volna, de akkor sikerült bezárkózni egy toronyszobába. Radenich-csal sokszor kilovagoltak, egyedül maradtak a hegyi kunyhókban, sőt egyszer még a hadnagy szobájában is, de nem történt semmi. A fizetett nőkhöz, markotányos lotyókhoz szokott katona már majdnem beleőrült a vágyba. Elkezdett inni. Erős söröket és savanyú, bolzanói borokat. Egyik idősebb tiszttársa nyitotta fel a szemét a falusi kocsmában, mikor elpanaszolta neki a szerelemnek hitt tébolyt.
– Egy megoldás van, kamerád!
– Micsoda? – kérdezte a vágytól és alkoholtól kissé hülye tekintettel Radenich.
– El kell venni feleségül! – mondta neki vidáman a ravasz dragonyos kapitány a falusi kocsma sörfoltos asztalánál.
– Megnősülök – vigyorodott el, mikor megértette a javaslatot, és azonmód elaludt, fejét a gyalulatlan deszkaasztalra ejtve.
Mikor először megemlítette a lánynak a szándékát, Berenice tétován igent mondott, és megengedte, hogy megsimogassa a szoknya alatt a combját. Addigra már ismerte a tiszt anyagi helyzetét. A gróf nem túl okos tisztiszolgája, bizonyos Béla elkotyogta a nagy partiumi birtokot, a kastélyt, a zsíros magyar földeket.
Miután kijózanodott és összeszedte magát, Radenich felvette a jobbik egyenruháját, kipucoltatta a csizmáit, rohant a nevelőapához, és annak rendje és módja szerint megkérte a lány kezét. Arisztid von Wolfsberg örömmel neki adta, és evvel letudta nevelőapai feladatait, bár azt nagyon sajnálta, hogy nem sikerült még idejében megrontani a lányt. Bánatát a falubeli lányokkal enyhítette.
Az esküvőt gyorsan nyélbe ütötték a silbertali templomban a házi jezsuita, monsignore Perroni atya közreműködésével. Radenich csak egy szűkszavú levélben értesítette szüleit a nászról. A hadgyakorlat után kerültek Pécsre az újonnan alakult lovassági ezredhez. Az újdonsült férj hamar betelt a feleségével, és minden idejét a laktanyában, a kuplerájban és a tiszti casinóban töltötte. Irgalmatlan fegyelmet tartott alárendeltjei közt, ezért tiszttársai bizonyos respektjét és katonái mélységes utálatát élvezte. Berenice éppúgy, mint a többi tisztfeleség, rettenetesen unatkozott a bérelt lakás falai között. Néha bement a városba comissiózni szobalánya és a tábori káplán kíséretében, vagy a dóm előtti korzóra sétálni. Női nyeregben lovagolni is kijárt a Rét utcai püspöki marhalegelőre, a prűd polgárasszonyok botránkozására. De a kirándulásaira majdnem mindig ifjú tisztek kísérték, mint valami őrség. Férje őriztette, mint egy becses rabot, nem azért, mert szerette, hanem mert félt, hogy nevetséges lesz, ha felesége felszarvazza, és erre minden oka megvolt. Számon tartott minden pillantást, mely érdeklődéssel mérte végig az asszony érzéki idomait, apró lábát, vékony bokáját. A grófnő szeme mindig tüzesen égett, és jobbra-balra forgott, mintha keresne valakit. Szeszélyes, okos és dús fantáziájú nő volt. Energikus, katonás fellépése szédületbe ejtette a fiatal hadnagyokat. Kéthetente eljártak Lakits vaskereskedő új, Indóház utcai villájába, ahol a gyáros szépséges leányai várták a szerelmet, vagyis a megfelelő vagyonnal rendelkező vőlegényt. Vagy a Littke gyáros csodás Fő téri szalonjába mentek vendégségbe, a furcsa török dzsámiból lett plébániatemplom mögé. Itt a pécsi polgárok kártyáztak és szivaroztak, feleségeik és lányaik egymást szórakoztatták méregdrága bécsi ruháikban. A kisasszonyok zongoráztak, az idősebbek pletykáltak, a meghívott esperesek és kanonokok az egyház apróbb titkairól meséltek, míg felszolgálták az uzsonnát. A grófnő itt hallott először a Zsolnay családról, Vilmosról, a félelmetes mágusról és alkimistáról, és a fiáról, Miklósról, akit vagyona, jó modora, műveltsége ellenére minden tisztességes pécsi nőnek kerülni kell. Ezt nemigen értette. De látta az irigység, a félelem és a büszkeség különös egyvelegét a pécsiek szemében, ha a Zsolnayakról esett szó. Berenice francia eleganciája és zongoratudása lenyűgözte a pécsieket. A lányok irigykedve bámulták szépségét, párizsi ruháit és magas katonatiszt férjét. Nem irigyelték volna, ha tudják, mennyire boldogtalan az árva grófnő. Mikor Radenich először felpofozta, mert kijavította egy francia mondatát, meggyűlölte. A főhadnagy viszont egyre jobban élvezte az asszony kiszolgáltatottságát. Minden apró hibáért ütötte, de később már ürügy sem kellett neki. Főleg részegen volt elviselhetetlen. Lovaglópálcával, derékszíjjal verte sikoltozó feleségét, ha az nem tudott időben bezárkózni előle a szobájába. A válás a lovasságnál szóba sem jöhetett. Berenice eleinte hálás volt, hogy feleségként megszabadult volfsbergi nevelőapjától, de hamarosan minden férje iránti érzelem hideg undorrá változott benne. A kőszívű tiszt soha nem értette meg, hogy a szigortól és a kegyetlenkedéstől nem lesz odaadóbb felesége. Berenice-nek nem maradt más választása, mint várni a csodát.

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr7114888092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.