Mégis templomba kéne menned, hogy bizonygasd, egykor te voltál Isten kedvenc vásárlója? Vagy hiába fohászkodsz hozzá naphosszat, az Úr nem ír vissza Messengeren? Esetleg a világ egyik legmenőbb trappere rendre a füledbe dünnyögi, hogy ne játszd már a Mindenhatót? Akkor neked szól mennyei válogatásom 2018. nyarának legjobb klipes dalaiból.

Végigverettük a Stormzyt, végigbőgtük a Lykke Li koncertet, és végigszoptuk az egy óra várakozást, majd a 40 perces ráadást. Meg akartunk halni, míg feldördültek a puskalövések, és abban a pillanatban, amikor felzendült a DNA., természetellenesen elszállt minden fájdalmunk ‒ pokolból röppentünk a mennybe. Lehet hisztizni, hogy ez a csúszás mennyire gáz volt, lehet hisztizni, hogy Kenny óvóbácsi csak lenyomta a műszakot, és nem adott nekünk ajándék cukorkát. De te sem arra bízod a gyereked, aki csokit oszt, közben meg a kölyköd fejére szarik. Te is azt az óvónénit szereted, aki jól végzi a munkáját. A zenélés nem a kedvességről szól, a 21. századi koncert meg nem a tavasziszelezésről. Ideje beszélni arról, hogy nem való nekünk hiphop világsztár, ideje beszélni a mi popkultúránkról és arról, ahogy befogadjuk az éppen aktuális popkultúrát. Erről, vagyis hasonló dolgokról. A kiindulópont Kendrick Lamar augusztus 8-i Sziget koncertje. Köszöntöm a Kispálon szocializálódott magyar értelmiséget ezen a végtelenül kockázatos utazáson.

Jó konceptalbumot mindannyian hallottunk már, David Bowie Low-jától elkezdve Cseh Tamás és Csengey Dénes Mélyrepüléséig. Olyat azonban valószínűleg még nem, amely annyira mélyen gyökerezne az irodalomban, mint a román zenészpáros, Alexander Balanescu és Ada Milea közös albuma; ennek ugyanis Gellu Naum posztmodern román költő Insula című drámaszövege szolgált alapul. A kérdés örök: hol helyezkedik el az irodalmi szöveg, ha zenei keretek közé kerül? Irodalom-e még, vagy már feldolgozás? Hol húzódik a határ feldolgozás és felhasználás között? Mit tesz hozzá a zene az irodalomhoz és mit tesz hozzá az irodalom a zenéhez?

2018. április huszadika. Egy csodálatos, verőfényes, tavaszi délután. Nem hagyományos tavaszi, inkább amolyan globálisan felmelegedett, fülledten égető. A 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról tartok hazafelé. Szakállamról és hajamról víz csepeg, a fűben heverészve ért a hirtelen beinduló locsoló-berendezés. Le van foglalva mindkét felső végtagom: egyik kezemben Vámos Miklós felszabadító tőmondatai a Beatles-ről, a másikban barátnőm hosszú ujjai és hűs tenyere. (Már nem a barátnőm, de ez most tulajdonképpen teljesen mindegy.) A hetes buszon zötykölődve rontott ránk (egykori) kedvesem nagymamájának halálhíre. Önkéntelen, fojtó zokogását csitítgatva döbbentem rá arra, hogy neki még sohasem volt ilyen – még soha nem halt meg olyan ember a környezetében, aki ennyire közel állt volna hozzá. És hiába mondom ki, én nem érthetem. Nem érthetem, hiszen én négyéves koromban éltem át ezt a görcsös állapotot, amikor egymás után veszítettem el édesapámat és anyai nagymamámat. Ekkor, kicsiny épphogy-nem ösztönlényként éreztem meg először saját bőrömön a végzet fagyos leheletét. Tizenhat év távlatából mégis mit mondhatnék egy tizenhét évesnek?