2018. április huszadika. Egy csodálatos, verőfényes, tavaszi délután. Nem hagyományos tavaszi, inkább amolyan globálisan felmelegedett, fülledten égető. A 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról tartok hazafelé. Szakállamról és hajamról víz csepeg, a fűben heverészve ért a hirtelen beinduló locsoló-berendezés. Le van foglalva mindkét felső végtagom: egyik kezemben Vámos Miklós felszabadító tőmondatai a Beatles-ről, a másikban barátnőm hosszú ujjai és hűs tenyere. (Már nem a barátnőm, de ez most tulajdonképpen teljesen mindegy.) A hetes buszon zötykölődve rontott ránk (egykori) kedvesem nagymamájának halálhíre. Önkéntelen, fojtó zokogását csitítgatva döbbentem rá arra, hogy neki még sohasem volt ilyen – még soha nem halt meg olyan ember a környezetében, aki ennyire közel állt volna hozzá. És hiába mondom ki, én nem érthetem. Nem érthetem, hiszen én négyéves koromban éltem át ezt a görcsös állapotot, amikor egymás után veszítettem el édesapámat és anyai nagymamámat. Ekkor, kicsiny épphogy-nem ösztönlényként éreztem meg először saját bőrömön a végzet fagyos leheletét. Tizenhat év távlatából mégis mit mondhatnék egy tizenhét évesnek?
A nagymama már évek óta nem volt magánál – nem volt önmaga? Hosszú leépülési folyamat részese volt; értelmi és érzelmi szempontból is egyre közelebb került gyermeki, kezdetleges állapotához. Betegsége miatt rendre távolodott énjétől, a független felnőtt nőtől, a gondolkodó és cselekvő individuumtól. Élete legutolsó szakaszában mozgás- és beszédképtelenül csodálkozott rá az őt körülölelő nagyvilágra. Lehetséges, hogy jobb neki így? Az elmúlás működhet feloldozásként? Lehet-e követelni a halált, ahogy Rilke tette?
Szerintem igen. Ezt bizonyítja az ötvenegy évesen fehérvérűségben elhunyt osztrák impresszionista költő élete és életműve. Úgy tűnik, haldokló önmagunk is tematizálhat egy életet. Akkor tehát felkészülten várjunk a „borzalomra”, „a létező legrettenetesebbre”?
Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, amikor zaklatottan rezzent egyet a már órák óta a zsebemben pihenő telefonom. „Meghalt Avicii, a világ egyik legismertebb DJ-je”. Fullasztó döbbenet. Valóságos sokkdömping.
„Saját halálát add meg, Istenem,
mindenkinek azt, ami létében érik,
amelyben vágy volt, inség s értelem.”*
Vajon saját halálát halta Tim Bergling, alias Avicii? A saját halálunk az, hogyha velünk együtt sírba száll egy műfaj, egy stílus, egyfajta életérzés? A fentebbi Rilke-versrészlet kapcsán Blanchot megemlíti, hogy a német „eigen” szó kétértelmű: jelenthet „sajátot”, de „autentikust” is. Avicii halála, pedig ha nem is sajátja, de mindenképpen autentikus – még ha a lehető leginkább prózai módon is az; egy széttört borosüveg darabjával vágta fel az ereit. Ez maga a „rock and roll”. A rock and roll sötét oldala.
Avicii karrierje látszólag az EDM (Electronic Dance Music) 2010-es évekbeli fénykorának története és életútja. Berobbanás, a saját határok feszegetése, később stílusötvözetek, konvergencia, majd laposodó végjáték. 2011-ben jelentette meg Levels című dalát, amely a jéghideg, komolyan felemelő szintetizátorokkal, erőteljes, csettintgetős lüktetésével és az Etta James bombasztikus soul klasszikusából, a Something’s Got A Hold On Me-ből vett hangmintával hódította meg a slágerlistákat. 2012-ben megérkezett Avicii első Grammy-jelölése. A patinás zenei díj a legjobb dance felvételek közé sorolta be a francia szupersztár DJ-jel, David Guettával közös Sunshine című kompozícióját. A következő év termése volt a True címen megjelenő első nagylemez, rajta az Avicii-katalógus legsikeresebb dalával, a Wake Me Uppal. Ezzel megalkotta a countryzene és az EDM kiválóan működő – és a következő években sok más előadóra hatást gyakorló – fúzióját, melynek külön pikantériája Aloe Blacc soulosan folkos éneke és a globális érvényű alapigazságok a dalszövegben. 2014 a The Days és a The Nights dalpáros bűvkörében telik. Előbbi a brit popveterán, Robbie Williams kellemes énekével és csilingelő akusztikus gitárral nyit, majd egy ütős, bátor szintiszólóval zárul; utóbbi a pörgős ír kocsmazenét idézve üdvözíti a szórakozást és ad bizonyos atyai jótanácsokat a carpe diem szellemiségében. A 2015-ös Stories album fénypontja, a Pure Grinding extravaganciája és experimentalitása által emelkedik ki a többi közül. Egy évre rá egy jellegtelen Coca-Cola reklámzene és akut hasnyálmirigy-gyulladás a túlzásba vitt alkoholfogyasztástól – ezáltal az aktívan turnézó életmód vége. Ekkor indul el a folyamat, amely által szépen lassan megszabadulunk a fesztiválok nagyszínpadain lemezeiket pörgető, elképesztő gázsikat bezsebelő hedonista világsztárok kultuszától.
Rainer Maria Rilke
Kép forrása: Die Horen
2017 „a nagy visszatérés” éve. Megjelenik az Avīci (01) címet viselő EP, a svéd fenegyerek és a mainstream EDM közös hattyúdala. A minialbum kapcsán Avicii az EDM túltelítettségéről és pénzorientáltságáról beszél, továbbá arról, hogy ezek miatt ő már évek óta próbálja függetleníteni magát a stílustól. Őt a többiekkel ellentétben már nem a show, hanem sokkal inkább a zenealkotás érdekli. Ráadásul a kiadvány neve is beszédes. A fiatal DJ 2012-ben még arról mesél az Indexnek adott interjújában, hogy művésznevét csak egy haverjától hallotta és nagyon megtetszett neki, semmi köze a buddhisták poklának legmélyebb bugyrához. 2017-es középlemezének címe viszont kifejezetten a szanszkrit írásmód szerint (Avīci) értendő. A hat dal az előbbiekben említett fagyos leheletű végzettől átitatott, könnyed, részben buddhista szellemiségű spirituális és párkapcsolati utazásra hívja hallgatóit.
A nem túl erős kezdés után az album főslágere igen magasra teszi a lécet. A feszültségkeltően vibráló szintik katarzist ígérve kúsznak be Rita Ora érzékeny vokálja alá. Elhisszük neki, hogy véget ért párkapcsolatának romjai nehezednek a vállára, és a „maradjunk barátok”- narratíva helyett az egyéjszakás kalandban látja a rövidtávú kiutat ebből a borgőzös kilátástalanságból. A rekedtesen elénekelt „I can’t change you, and I/ I won’t change” által érződő kellemetlen patthelyzet-hangulat valamint a refrént megtámogató elektronikus vonósok teszik a Lonely Together-t a lemez legjobban kitalált és leghatásosabb dalává. EDM-pop, de egyáltalán nem pejoratív értelemben. A skatulyából zeneileg abszolút kiemelkedik, és Rita Ora is több már, mint egy „albán Rihanna-klón”. A hivatalos videoklip – az Avicii videók átlagához képest cseppet sem meglepően – visszataszítóan bizarr módon árnyalja a képet. Egy párocskát láthatunk, ahogy játékosan élvezik azt, hogy egyedül ők vannak mozgásban a megállított időben. Nem túl különleges filmes klisé. Közben az énekesnő, Rita Ora kacéran vonaglik egy feltehetően hátsó bejárati ajtó előtt. Első pillantásra akár zavaró tényezőként is érzékelhetnénk őt, ám valójában a pár mozgása által keltett döbbenetből hiányzó szexualitást adja vissza a dal vizuális hangulatának. Végül a hebrencs szerelmesek összefestékezett testtel egymásnak, majd az ágynak esnek. Nesze nekünk szexualitás! Az Avīci (01) EP dalaihoz misztikus sci-fi animációs szövegvideók is készültek, amelyekben két szkafanderes figura videojáték-esztétikával megjelenített kalandjait és egymáshoz fűződő viszonyát követhetjük figyelemmel. A Lonely Together dalszövegéhez készült kisfilmben fantáziavilágukban kalandozó kozmonautáink a hirtelen megsemmisülő Buddha-szobor elől az ismeretlenbe ugranak, ahol romantikus léghajózás várja őket, természetesen a dalhoz híven külön léghajón. Az égi járművek viharba kerülnek, és elsodródnak egymástól.
A You Be Love felszabadult szerelmes szám, Billy Raffoul laza gitározásával és változatos énekesi előadásmódjával. A vékony hangon elénekelt refrénnek és hangszerelésének amolyan indie-house hangulata van, a szintik jócskán meg vannak nyekergetve, ahogy azt ilyenkor kell. A bridge-et lezáró és az utolsó refrént felvezető, semmiből jövő néhány másodperces blues-rockos, elektromos gitár-epizód is egészen érdekes. A dalhoz tartozó videó egy szoborcsoportot mutat be, melynek kellős közepén a gonosz erőktől körülölelve két szerelmes lány próbál egymásra találni. A szerelem itt beteljesül, a negatív elemek megsemmisülnek. Animált szkafanderes barátunk ezúttal egyedül zuhan, de társának szerelme megmenti. Aztán együtt hullanak az ismeretlenbe, majd jön a forgószél.
Avicii
Kép forrása: Librarius
A kiadvány utolsó eredeti szerzeménye az AlunaGeorge formációval közösen készült What Would I Change I To. Játékos, picikét pattogós, életigenlő dalocska a világról, amely úgy csodálatos, ahogy van. A közreműködők kicsit több izgalmat is ígérhetnének, azonban ez a dal még elektronikus zenének is nehezen nevezhető. Csak a diszkrét szimplicitásában ütögető beat maradt írmagnak. Akusztikus gitáron és idilli zongoraszőnyegen kirándulgató, simogató énekléssel megáldott csoda. Misztikus űrutazóink történetének is elérkezett a befejezése. Némi kalandos kötéltánc után vízben is zuhanva érnek el a tényleges szakralitás birodalmába, ahol ott van a lemezborítón is látható természet, a remény: a fa, amely életet ad és megszabadíthatja őket űrruhájuktól, így végre vége szakadhat a beteges kalandoknak és a szüntelen zuhanásnak.
A záróakkord a bravúros énekesi teljesítményt nyújtó Sandro Cavazza So Much Better című popdalának remixe. Egészen döbbenetes, hogy a Without You-t is ő énekli az albumról. Mintha két különböző énekes lakna egy torokban. Az újraértelmezés az átlagnál izgalmasabb, kimondottan érdekes tropical house-szerű felvétel, felgyorsítja és vérpezsdítően egzotikus dobokkal támogatja meg az eredetit. A végkicsengés, hogy igazából az előbbiekben kialakult kapcsolatnak az átélt élmények ellenére nem túl sok értelme volt, mégis van remény az újrakezdésre. Az EP címében látható szám (01) is arra utal, hogy lesz még folytatás.
Nem lett. Avicii türelmetlen és figyelmetlen volt, akárcsak az ifjú Wolf von Kalckreuth gróf, a reményteli költő és műfordító, akihez így szól Rilke az emlékére írott Rekviemben:
„Miért nem vártál, míg elviselhetetlen
lesz e teher: akkor átvált bizony.
S azért nehéz, mert már valódi.” **
Semelyikük sem tudott várni. Egyiküknek egy borosüveg szilánkja, a másiknak a saját fegyveréből kilőtt golyó. És véget értek mind e szép remények.
*Rainer Maria Rilke: Saját halálát add meg, Istenem... (ford. Nemes Nagy Ágnes)
**Rainer Maria Rilke: Rekviem (Wolf von Kalckreuth gróf emlékére) (ford. Jékely Zoltán)
