Idén gyermeknapra esett Pilinszky János halálának évfordulója. A közösségi média sokhelyütt ki-kilökte magából Pilinszky recepcióját. Különösen gyakran lehetett olvasni egy régi beszélgetés emlékét, Popper Péter és Pilinszky diskurzusát: a költő ebben arisztokratikus bájjal, intellektuális közönnyel és a maga sajátságos szuggesztiójával egyszerűen közli, utálja a pszichológusokat. Merthogy azt hirdetik, hogy az embereknek problémáik vannak és azoknak meg megoldásaik. Ő meg úgy gondolja, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Pilinszky mint irodalmi jelenség és mint esztétikai létező, minden ízében megkapó. Megkapó minden műalkotása, az azokból kiizzó hittel meggyűlt értelem. Ez a népszerűvé lett beszélgetés is letaglózó. Pilinszky nem hitt a drámában, a műnemet mint a „kivédett drámát” és a mesterségesen szervezett, csúcspontokban és egyenáramú szembenállásokban mozgó szövegeket egyszerűen elvetette. Pilinszky utálta a pszichológusokat, a lélekgyógyászatot tehertételnek érezte. Ez a későmodern és korai posztmodern lírát(?!) uraló művész azonban hitte a lelket, és versbe vette a tragédiát.
Pilinszky János
Kép forrása: cultura.hu
Pilinszkyről az objektív líra, a kiüresedett világ, a Sehol se vagy, a későmodern szubjektumdestruáló narratívája, az alácsorgó üres árkok jutnak eszünkbe. Milyen meglepő, hogy mégis, az életmű egy jó nagy szeletét a szerelemlíra alkotja: igaz a József Attila—Szabó Lőrinc líratapasztalat nyomán formálódott, tárgyiasan depoetizált szerelemélmény Pilinszky-lírája. Pilinszky szerint a szerelem „ott kezdődik, mikor a belső figyelem egyszerre folyamatossá válik, s intenzitásában szinte az elviselhetetlenségig fokozódik”, és talán ez a hit az, amely képes esztétikummá szervezni azt a világhiány-tapasztalatot, amely versbe veszi és a labirintus közepéig tévelyegve ontológiai értelemmel ruházza fel a lelket és a tragédiát – a dráma és a lélekgyógyászok elvetése mellett is.
Pilinszky első kötete az 1946-os Trapéz és korlát. A kötet címadó verse a Ne félj, a Könyörgés, a Miféle föld alatti harc mind-mind az elviselhetetlenségig fokozódott szerelem belső feszítésének lírai manifesztációi: csak éppen abban a világban-benne-lévő, szemlélve-szemlélt szerelemnek, a másikkal való intenzív interszubjektivitásában mardosó szerelemnek a nyelviség egy másik oldaláról elragadott megjelenései, amelyről Nemes Nagy Ágnes azt írja, hogy „Fiatal költőhöz képest meglepően tárgyszerűek ezek a versek”, ugyanakkor „Nem az intellektuális fegyelem s különösen nem értelmi eredetű mondanivaló tömöríti verseit, hanem valami költői ethosz,” (…) „Mert Pilinszky verseinek szinte egyetlen tárgya a szenvedély.”
(A cikk egy részlete az f21. hu-val való együttműködésünk nyomán kerül közlésre.)
Szerző: Sárközi Balázs
