A háború okozta nyomor alatt minden megkérdőjeleződik. A normális világ univerzáléi – a család, a szerelem, a vallás, az identitás, vagy akár a higiénia – kiváltságokká válnak, amikkel csak néhány szerencsés, fronttól távol tartózkodó ember rendelkezik. Ilyen privilégium az intimitás is. A megerőszakolások és végignézett gyilkosságok számával, a kötődés képességének redukálódásával az Istenbe vetett hit is meginog. A Maslow-piramis legaljának biztosítását ellehetetlenítő kontextusban túlélésre koncentráló félösztönlényekké alakul lassan az érintett civil társadalom. A tettetett pozitivitás, vagy a tudatos ignorancia és reménykedés nem változtatja meg a tényeket: káosz van. Németek és oroszok mindenhol, összetartozók szétszakítása, tömeg, éhség, mocsok, betegségek, halál. Olyan borzalmak, amikről Polcz Alaine dokumentarista nyersséggel számol be Asszony a fronton című művében.
Polcz Alaine
Kép forrása: Style Magazin
Van egy pont, ahol a menekülés ésszerű és legitim lépéssé válik. Amikor a hazának nevezett helyen már olyan kaotikus és fenyegető az állapot, hogy mindenfajta szentimentális kötődés ellenére el kell hagyni, és egy új, jobbnak tekintett otthonra találni valahol máshol. Ideológiától mentesen, tényszerűen megállapítható, hogy a vándorlás a történelem egyik leggyakoribb eseménye a háborúkon túl – ennek a kettőnek a kapcsolata pedig nem csupán a gyakoriság statisztikájában merül ki. Amerika kontinense ebből a szempontból kiemelkedő, akár a kezdeti angol honatyák, akár a 11 millió, jelenleg is az országban élő illegális bevándorló tekintetében. A honalapítók és imigránsok között a teljesség igénye nélkül két különbséget emelnék ki: az elkövetett bűnöket és a bürokráciát. A genocídiumot és a vízum hiányát. Előbbi emlékét nemzeti ünnepek és haldokló rezervátumok, utóbbi létét táborok és szétszakított családok jelzik.
„A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.” – így vezeti be a fronton töltött éveinek történetét Polcz Alaine, pszichológus, író, Mészöly Miklós későbbi felesége. 1944. március 27-én kezdődik az elbeszélés, házasságát ezen a napon kötötte meg a (csak Jánosként emlegetett) első férjével. Alaine 19 éves, naiv és szerelmes, a háború poklát – hiába lépdeltek akkor már a negyedik évében – még nem tapasztalta meg. Érzelmektől túlfűtve élt Kolozsváron jegyesével, készülve a nászútra és a házas évekre. Már ekkor orvos akart lenni, de János nem engedte neki, ahogy később sok másban is még nagyobb ridegséggel és modorossággal korlátozta. Hogy ezt a házasságot később mentálisan abúzívnak, esetleg autoriternek jellemezték, jelen esetben nem is számít. Alaine szerelmes volt, talán szüksége is volt a szerelemre, ezáltal hajlandó volt a megalkuvásra a számára legfontosabb ember felé, hiába került a saját vágyaiba és identitásába; elindultak a nászútra. Budapest, Csákvár, Majk, Eger – erősödő német megszállás. Sárga csillagok, embermentés. Figyelmeztető jelek a férj viselkedését illetően: üzleti tárgyalások az út alatt (mint később kiderült, valójában kurvázás), veszekedések és faképnél hagyások, titkok és távolságtartás. Alaine szerelme, ami mindezeket legyőzte a fájdalom ellenére. Aztán rövid idő elteltével, mint sokaknak, nekik is menekülniük kellett, és sokáig magára hagyni a szeretett Erdélyt.
Csákvár, Esterházy-kastély, menekültidill. Az anarchikus állapotok között Alaine, János és annak édesanyja, Mami mikroközösségként funkcionáltak a többi érkező menekülttel, igyekeztek élhető és pozitív felhangú életteret fenntartani. Alaine szenvedett volna, amiért János folyamatosan idegenedik el tőle nemi betegsége miatt, de szenvedésre nem volt idő. Az oroszok már a spájzban voltak.
A civil összetartást folyamatosan gyengítette a katonák által okozott félelem, a állandó lövöldözés és létbizonytalanság. Közeledett a front Csákvárhoz, majd központi helyszíne is lett a harcoknak. Azok a borzalmak, amik predesztinálták Polcz Alaine életét, elkezdtek lezajlani; az Asszony a fronton egy személyes ideológia gyökereinek magyarázata, egy identitás eredettörténete.
Kép forrása: The New York Times
A határ átlépésével kialakul egyfajta hazátlanság: az otthont elhagytuk, az új hazához pedig alkalmazkodni kell – gyökeresen változó életvitel, gazdasági viszony, kultúra. Az akklimatizálódás egyik módszere a kulturális asszimiláció (a beolvadás, az eredeti életmód elvesztése) a másik pólus, a hagyomány megőrzésére törekvő integráció viszont lehetőséget ad a megőrzésre. Ez nem csupán személyes vonatkozásban rendelkezik jelentőséggel: ha például Charlie Chaplint kitoloncolták volna az országból, akkor Hollywood nem létezne a mai formájában. A mai USA-ban azonban a kulturális alkalmazkodásnak a lehetősége is megszűnőben van – a túlélés átveszi a szerepet. A mikrotársadalomként működő családok vagy családközösségek erőszakos szétrombolása nemcsak traumatizál és determinál emberi életeket, de a kulturális sokszínűség lehetőségét is megöli. Falat épít a globális világ Jánosa, az agresszor, akinek célja a monokróm társadalom és az önkény.
Az Asszony a fronton semmilyen más műfajban nem működne könyvként. Eseményei, „cselekménye” sűrű és zavaros, rengeteg történés és érzés halad egymás mellett, ami dramaturgiaként kaotikusan működne – azonban a dokumentarista felhang, a mély őszinteség és személyesség biztosítja az olvasót, hogy itt nem elrontott struktúráról van szó. Ez volt a valóság: párhuzamosan zajló káoszok a világban és pszichében, konstans kétely és bizonytalanság, a mentőövek közel teljes hiánya. A fatikus, túlélést biztosító attitűd felülkerekedett azon az intenzív humánusságon, amiről később híres lett az író – egyébként pedig a félelem és borzongás közlésének hiánya nem azt jelenti, hogy nem volt jelen. Azt jelenti, hogy mindig jelen volt; nem kellett róla beszélni ahhoz, hogy materializálódjon.
Polcz Alaine magánemberként írta meg díjnyertes könyvét, nem prózaírókét. Nem találunk hatáskeltő megfogalmazást, esztétizáló mondatokat, saját, hétköznapi szókincse alkotja az Asszony a fronton nyelvezetét. A borzalmakat mindig fantáziánk teszi hatásossá. A nemi erőszak leírásánál így két aspektus lesz, ami bekebelezi az olvasót: a létező koncepció az aktusról, valamint az a hideg közönyösség, ami egy megalázó, agresszív és traumatizáló helyzet hétköznapossá válását, a megszokottság és beletörődés érzését sugározza.
Sokan elborzadnak a háborús filmeken, a leszakadó végtagokon és mészárlásokon. Mégis megvan az a feloldozó tudat, hogy egy projektet nézünk, befogadunk egy alkotást, amit színészek játszanak el, aminek tartalmát egy csapat állította össze, aminek történéseit forgatókönyvírók szerezték és lezajlását rendező irányította. Az Asszony a fronton nem oldoz fel; egy múlt kor valóságának rekreációjával szembesülünk. Aki meghalt, az valóban meghalt. Akit megkínoztak, azt valóban megkínozták. Gátlástalan és határok nélküli világ, amiben nem volt hatalom – sem producer, sem politikus, sem hadvezér – aki megszabhatta volna, mi történhet, mit láthatunk, mit kellene érezniük az érintetteknek. A kontroll nélküli káosznak nem volt dramaturgiája.
Felzaklató és feszélyező olvasni az Polcz Alaine könyvét, mert nem tudjuk tagadni a leírtakat – mégis hálásak kell lennünk az írónak. Lejegyzett és megőrzött egy tőlünk annyira nem is távoli kort, annak abszurditását és horrorisztikus mivoltát, ezzel lehetőséget adva a hétköznapokban rejtőző változatlanságok felfedezésére.
Kép forrása: The New York Times
A menekültügyet illető fehérházi megnyilvánulásokban nincs esztétizálás. A dokumentálatlan bevándorlók nyilatkozataiban, a táborokról készült fotókban sem. Nemcsak az igazság, hanem az igazságosság is rendelkezik már egy alternatív verzióval, egy paradoxonnal, ahol tizenegymillió ember feloldozásának hiánya egy szűk rétegnek mégis a feloldozást, a szabad kezet jelenti, amivel képes megírni ennek a tizenegymilliónak a forgatókönyvét. A szerző viszont egyre jobban támaszkodik a pszichothrillerekre, egyre jobban radikalizálja a naturalizmust. A gyermekétől megfosztott anya többé nem színész, ahogy a fal sem díszlet. A rendező most egy médiumokon túli projekten dolgozik.
