Metafikció, hibrid műfajiság, dekonstrukció – csupa olyan terminus, amivel legtöbbször irodalmi- és humántudományos folyóiratokban találkozunk. De hogyan működnek ezek az alkotói eljárások a bölcsészeti fókusz peremén lévő popkultúrában? Egy sokak által ismert és kedvelt animációs alkotás, a Shrek segítségével ezeket a kérdéseket járom körül.

Kép forrása: IMDb

Ha posztmodernről beszélünk, elsősorban filozófiai, irodalmi, „magasművészeti” szerzők, alkotások jutnak eszünkbe: Paul de Man, Derrida, Lyotard, Esterházy, Nádas, Tandori, és még sorolhatnánk. A 60-as, 70-es évek környékén fellépő, irányzat – korstílus? filozófia? létállapot?  – lényegében leuralta a humántudományok diskurzustereit: évtizedeken keresztül (és talán még ma is) nem jelenhetett meg könyv/színdarab/kiállítás/stb. anélkül, hogy valamiféle posztmodern elvárásrendszer, interpretációs háló ne hulljon rá. Azonban ezek jórészt mégiscsak a hagyományosnak mondható magaskultúra produktumai kapcsán artikulálódtak; az olyan populáris alkotások recepciójában, mint pl. a Shrek, vagy egyéb, sokak által fogyasztott kultúrtermékek – sorozatok, romantikus komédiák, lektűrirodalom – viszont elmaradt, vagy elenyésző számú a szakmai reflexió. Pedig a posztmodern egyik  (szerintem) üdvös hozadéka a  sziklaszilárdnak vélt kulturális hierarchia (magaskultúra – popkultúra) lerombolása, vagy legalábbis újraértelmezése, megkérdőjelezése. A humántudományos odafordulásra a Shrek (legalábbis az első két rész, amit még nem darált be a kultúripar), tekintve, hogy egy zsigerében posztmodern mese, kiváló terepet ad.

A film az alapszituáció felvázolásakor egyszerre elégíti ki és rúgja fel a népmesékhez társított konvencióinkat – felszínesen nézve egy hagyományos szüzsét kapunk: a protagonista elindul, hogy kiszabadítsa az elátkozott, toronyba zárt királylányt; csak épp a főhőst nem a szerelem meg a fele királyság fűti, hanem a remény, hogy ha elviszi Farquuad nagyúr számára királylányt, az kitelepíti a mocsarából az odagettosított varázslényeket.

A szereplők kapcsán is ez a fajta, az előzetes elvárásokra való ironikus reflexió a jellemző. Már önmaga a főhős megtestesíti a filmet átitató posztmodern iróniát. A hagyományos népmesei hős – ha nem is gazdag, de legalább délceg, furfangos, megnyerő férfi – helyett egy ronda, büdös, mogorva, mizantróp, alapvető civilizációs normákat nem ismerő mocsári szörnyet kapunk. A mese folyamatosan felborítja ezekhez az elsősorban külső jegyekhez társított sztereotípiáinkat: a hagyományosan passzív státuszú törékeny hercegnő valójában profi kung-fu harcos; a nagyúr egy komikumba hajló törpe; a szőkeherceg egy metroszexuális, nárcisztikus idióta; a kocsmárosné transzvesztita; a gonosz sárkány pedig valójában egy buja femme fatale.

A varázsvilág Krisztusa - Harry Potter és a Biblia

Mégis mi lehet a közös az európai kultúra alapkövében és a legmeghatározóbb ifjúsági művek univerzumában?

A film folyamatosan lebontja, majd reflektálva újraépiti, dekonstruálja a műfaji konvenciókat. A posztmodern attitűd alapvetése ez a fajta dekonstrukció; s a filmnek is ez az attribútuma az, mely az alkotást leginkább a posztmodern esztétika felől teszi értelmezhetővé. Amit a dekonstrukció műveletén sokan félreértenek, hogy a dekonstruálás során nem agyatlan rombolás zajlik (nem hiába nem destrukció került a terminológiába), hanem az addig evidensnek és megingathatatlannak hitt dolgok intellektuális lebontása, majd – meghaladásuk helyett – újraértelmezése és újjápítése. A Shrekben ennek látjuk gyönyörű példáit: a készítők nem „szétbarmolták” a népmesei hagyomány által átörökített konvenciókat, hanem újraértelmezték azokat, az irónia segítségével egyfajta metafikciós működésmódot létrehozva.

A mese másik erős posztmodern vonása az intertextusok, popkulturális referenciák állandó szerepeltetése. A film során olyan ikonikusnak számító alkotásokra kerül ironikus, sokszor parodisztikus reflexió, mint a James Bond, a Gozzila, az A Gyűrűk Ura, a Mátrix, vagy a Beverly Hills-i zsaru, illetve olyan sztárok kerülnek a céltűzbe, mint Michael Jackson vagy Justin Timberlake. Megkerülhetetlenek még a filmnek azon gesztusai is, amik a mesék hagyományos világán túllépve – elsősorban az amerikai közönség által ismert – mindennapok valóságára reflektálnak: a hegyoldalban az ikonikus Hollywood-feliratra emlékeztető Far Far Away-felirat virít; Shrekéket lovagruhás kvázi-rohamrendőrök teperik le, miközben a tévé élőben közvetíti az akciót; Fionáék esküvőjének vörös szőnyeges-limuzinos bevonulási ceremóniája pedig erősen az Oscar-gálák világára hajaz.

Kép forrása: IMDb

Ha a posztmodernt, vagy annak hatása alatt lévő alkotásokat vizsgáljuk, szembetűnő lehet, hogy a filmek, könyvek, szövegek reflektálnak saját alkotásként való létezésükre – egyszerűbben szólva: egy regény nem akar többnek látszani, mint egy regény, ellenben hangsúlyozza saját fikciós, irreferenciális voltát. A Shrek a műfaji konvenciók kifordításával implicit módon „tudatában van annak”, hogy egy „tündérmesét” nézünk, de ezt a fikciós öntudatot az olyan direkt beszólások, megnyilvánulások is indikálják, mikor pl. Shrek elkiáltja magát, hogy „most az a rész jön, mikor futni fogunk”, vagy mikor az első film végén a sikamlós pillanatok előtt „letakarja” a kamerát, amin keresztül addig a cselekményt követtük.

Végezetül érdemes még néhány szót ejteni a film hagyományos műfaji besorolhatatlanságáról is. Miközben a filmet a nézzük, az folyamatosan –  a fent említett népmesei konvenciók játékba hozásával, az önreflexió gesztusával – azt próbálja elhitetni velünk, hogy egy tündérmesét nézünk.

Pedofil mikulások, erdélyi kopjafák, fegyverlábú amazonok - a trashkultúra évtizede

Annyiszor halljuk, mégis: micsoda a trash valójában? Egyszerűen a kétes esztétikai értékkel rendelkező kulturális produktumok gyűjtőneve? A giccs szinonimája? A fogyasztói társadalom - szellemi és materiális értelemben vett - szemete? Vagy épp tudatos kultúrafogyasztási attitűd? Világszemlélet? A humor egy válfaja? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni a következő bekezdéseken keresztül.

Pedig közben a mesei keretezés mögött feltárul előttünk egy társadalmi szatíra, egy hagyományos love story, egy komédia, vagy épp egy akciófilm (valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a film nem csak a gyerekek, hanem az idősebb generációk számára is élvezetes befogadói élményt képes nyújtani). Ez a tulajdonsága pedig szintén a posztmodern alkotások halmaza felé tendálja a művet: a hagyományos műfaji keretek dekonstruálásával, azok egybemosásával, keverésével nem besorolható alkotásokat, ún. hibrideket kapunk – ahogy egy Tandori-vers sem sorolható be a tradicionális értelemben vett ódák vagy elégiák közé, úgy a Shrekre sem húzható rá egyetlen műfaji címke sem.

Nyúljunk bárhová: a Shrek  gyönyörű példáját adja annak, milyen, mikor elsősorban az elit értelmiség diskurzustereiben élő tendenciák „leszivárognak” a populáris kultúra közegébe. A Shrekben a kardigános akadémikusok által konstruált filozófiai gondolatok termékenyülnek meg a popkultúra mindenki által ismert alakjaival – Hollywooddal, James Bonddal, Eddie Murphy-vel és a Grimm-mesékkel együtt.