Végigverettük a Stormzyt, végigbőgtük a Lykke Li koncertet, és végigszoptuk az egy óra várakozást, majd a 40 perces ráadást. Meg akartunk halni, míg feldördültek a puskalövések, és abban a pillanatban, amikor felzendült a DNA., természetellenesen elszállt minden fájdalmunk ‒ pokolból röppentünk a mennybe. Lehet hisztizni, hogy ez a csúszás mennyire gáz volt, lehet hisztizni, hogy Kenny óvóbácsi csak lenyomta a műszakot, és nem adott nekünk ajándék cukorkát. De te sem arra bízod a gyereked, aki csokit oszt, közben meg a kölyköd fejére szarik. Te is azt az óvónénit szereted, aki jól végzi a munkáját. A zenélés nem a kedvességről szól, a 21. századi koncert meg nem a tavasziszelezésről. Ideje beszélni arról, hogy nem való nekünk hiphop világsztár, ideje beszélni a mi popkultúránkról és arról, ahogy befogadjuk az éppen aktuális popkultúrát. Erről, vagyis hasonló dolgokról. A kiindulópont Kendrick Lamar augusztus 8-i Sziget koncertje. Köszöntöm a Kispálon szocializálódott magyar értelmiséget ezen a végtelenül kockázatos utazáson.

Egy társasház harmadik emeleti lakásának apró, szűkülő szobája. Ablakának kilátását eltakarja egy fa, amely nyálkahártya-irritáló pollent áraszt magából. A szoba jobb oldalán ágy, mellette két fekvőhely állatoknak. Baloldalon ruhásszekrény és könyvespolc, annak oldalára távoli koncertek emlékét őrző karszalagok vannak ragasztva. A fal monotonitását pár Assassin’s Creed-es és Simpson családos poszter töri meg. Az ablak előtt íróasztal, amelynél egy bölcsészhallgató veri a fejét laptopja monitorjába. Ekkor egy szürke alak bukkan fel hirtelen az asztalon.

A sport – mondhatni – azon kevés világi dolgok egyike (a 20. századtól hangsúlyosan teret nyerve), amelynek megértéséhez nem szükséges szavakat fűzni. A jelenleg legfelkapottabb sportág, a futball például egy olyan jelenség, ami embereket, nemzeteket sőt nyelveket mozgat meg pusztán létezésével és alig másfél évszázados – mások szerint öt évezredes – múltjával. Ilyen tekintetben érdekes párhuzamot vonhatunk a sport és a művészetek közé (itt főként a képzőművészetre gondolok), hiszen a látvány magában hordozza annak szórakoztató, élménynyújtó, figyelemfelkeltő jellegét. Voltaképpen mindennek van egy nemzetközileg elismert nyelve, amit úgy hívunk: látvány. A látványt pedig a legtöbb – nem feltétlen jó – esetben követi a szó is, legyen az leírt vagy kimondott; óhatatlanul is kifejezés-atmoszféra alakul ki minden egyes jelenség köré. Gyakran elképesztő szóalkotásokkal keletkeznek ezek a szókészlet-szigetek, melyek az egyediségét is meghatározzák az adott jelenségnek, legyen szó bármely nyelv bármely használójáról. Az alábbiakban a futball szakkifejezéseinek (s ezzel a szóhasználattal már a tudományokhoz is közel állíthatjuk a sportot) alakulásáról, gyökereiről, és a mai magyar nyelv állása szerinti használatról fogok értekezni.

Kemény István írja egyik esszéjében, hogy minden író kiégését és ötlettelen vergődését jelzi, ha bibliai témához nyúl. Lényegében a legkönnyebb dolga van. Feldolgozza Káin és Ábel, hitetlen Tamás, az irgalmas szamaritánus vagy épp Jézus szenvedéstörténetét, az egyszeri olvasó pedig – a bebetonozott kulturális és vallástörténeti konvenciók hatására – elismerően fog bólogatni, miközben valami olyasmit mormog magában: ez egy komoly író. Hisz ha az ember a Bibliához nyúl, feltétlen valami magasztosat, valami komolyat akar elmondani Istenről, az emberekről, az erkölcsről. Lényegében predesztinálva van erre a szerepre. A Bibliában ugyanis minden benne van, amit mi, keresztény, zsidó, és ateista – egyszóval: nyugati – emberek legfőképp a morálról, de globálisan véve a világról gondolunk. A posztmodern narratíva-dekonstrukció évtizedei után természetesen naivitásnak hathat ez a grandiózus állítás; ennek ellenére tartom igazát. Nem valamiféle retrográd vallási felbuzdulás mondatja velem az utóbbit sorokat, hanem olvasmányaim és mindennapi tapasztalataim. Na igen: olvasmányaim. Ez utóbbi kiemelten fontos eleme ennek az írásnak – ugyanis ezen esszé témája tulajdonképp (ahogy a címből is könnyen kiderülhet) egy egész generáció gyermekkorának meghatározó olvasmányának, a Harry Potter bibliai párhuzamainak feltárása, és a közös referenciák vizsgálata; egy olyan gondolatkísérlet, melynek konklúziója hogy a Harry Potter tulajdonképpen egy modernkori megváltástörténet. És egy egészen kiváló regényfolyam.

A háború okozta nyomor alatt minden megkérdőjeleződik. A normális világ univerzáléi – a család, a szerelem, a vallás, az identitás, vagy akár a higiénia – kiváltságokká válnak, amikkel csak néhány szerencsés, fronttól távol tartózkodó ember rendelkezik. Ilyen privilégium az intimitás is. A megerőszakolások és végignézett gyilkosságok számával, a kötődés képességének redukálódásával az Istenbe vetett hit is meginog. A Maslow-piramis legaljának biztosítását ellehetetlenítő kontextusban túlélésre koncentráló félösztönlényekké alakul lassan az érintett civil társadalom. A tettetett pozitivitás, vagy a tudatos ignorancia és reménykedés nem változtatja meg a tényeket: káosz van. Németek és oroszok mindenhol, összetartozók szétszakítása, tömeg, éhség, mocsok, betegségek, halál. Olyan borzalmak, amikről Polcz Alaine dokumentarista nyersséggel számol be Asszony a fronton című művében.

Idén gyermeknapra esett Pilinszky János halálának évfordulója. A közösségi média sokhelyütt ki-kilökte magából Pilinszky recepcióját. Különösen gyakran lehetett olvasni egy régi beszélgetés emlékét, Popper Péter és Pilinszky diskurzusát: a költő ebben arisztokratikus bájjal, intellektuális közönnyel és a maga sajátságos szuggesztiójával egyszerűen közli, utálja a pszichológusokat. Merthogy azt hirdetik, hogy az embereknek problémáik vannak és azoknak meg megoldásaik. Ő meg úgy gondolja, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Pilinszky mint irodalmi jelenség és mint esztétikai létező, minden ízében megkapó. Megkapó minden műalkotása, az azokból kiizzó hittel meggyűlt értelem. Ez a népszerűvé lett beszélgetés is letaglózó. Pilinszky nem hitt a drámában, a műnemet mint a „kivédett drámát” és a mesterségesen szervezett, csúcspontokban és egyenáramú szembenállásokban mozgó szövegeket egyszerűen elvetette. Pilinszky utálta a pszichológusokat, a lélekgyógyászatot tehertételnek érezte. Ez a későmodern és korai posztmodern lírát(?!) uraló művész azonban hitte a lelket, és versbe vette a tragédiát.

Jó konceptalbumot mindannyian hallottunk már, David Bowie Low-jától elkezdve Cseh Tamás és Csengey Dénes Mélyrepüléséig. Olyat azonban valószínűleg még nem, amely annyira mélyen gyökerezne az irodalomban, mint a román zenészpáros, Alexander Balanescu és Ada Milea közös albuma; ennek ugyanis Gellu Naum posztmodern román költő Insula című drámaszövege szolgált alapul. A kérdés örök: hol helyezkedik el az irodalmi szöveg, ha zenei keretek közé kerül? Irodalom-e még, vagy már feldolgozás? Hol húzódik a határ feldolgozás és felhasználás között? Mit tesz hozzá a zene az irodalomhoz és mit tesz hozzá az irodalom a zenéhez?

A vérzivataros huszadik században ugyanúgy támadás alatt álltak a Mennyek és az a bizonyos elefántcsonttorony is. Karl Marx egy 19. századi német filozófus, közgazdász, szociológus, a kommunista munkásmozgalom teoretikusa és a marxizmus névadója. Azon kívül, hogy ő volt az utolsó gondolkodó, a társadalom átfogó filozófiai vizsgálatára vállalkozott, és nem mellesleg munkássága után a társadalomtudományok és a filozófia útja különvált, a gondolatai a huszadik század egyik legmeghatározóbb eszméjévé nőtték ki magukat és még a huszonegyedik században is igen nagy jelentőséggel bírnak.

2018. április huszadika. Egy csodálatos, verőfényes, tavaszi délután. Nem hagyományos tavaszi, inkább amolyan globálisan felmelegedett, fülledten égető. A 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról tartok hazafelé. Szakállamról és hajamról víz csepeg, a fűben heverészve ért a hirtelen beinduló locsoló-berendezés. Le van foglalva mindkét felső végtagom: egyik kezemben Vámos Miklós felszabadító tőmondatai a Beatles-ről, a másikban barátnőm hosszú ujjai és hűs tenyere. (Már nem a barátnőm, de ez most tulajdonképpen teljesen mindegy.) A hetes buszon zötykölődve rontott ránk (egykori) kedvesem nagymamájának halálhíre. Önkéntelen, fojtó zokogását csitítgatva döbbentem rá arra, hogy neki még sohasem volt ilyen – még soha nem halt meg olyan ember a környezetében, aki ennyire közel állt volna hozzá. És hiába mondom ki, én nem érthetem. Nem érthetem, hiszen én négyéves koromban éltem át ezt a görcsös állapotot, amikor egymás után veszítettem el édesapámat és anyai nagymamámat. Ekkor, kicsiny épphogy-nem ösztönlényként éreztem meg először saját bőrömön a végzet fagyos leheletét. Tizenhat év távlatából mégis mit mondhatnék egy tizenhét évesnek?

A jelene ezer körmével múltjába kapaszkodó, jövőtlen ember. Valószínűleg így hangozna az a mondat, amivel tömören jellemezni kellene a modern, ambíciótól és kilátásaitól tudatosan megfosztott társadalmat. A nyugati világ komplett generációi válnak kulturális és egzisztenciális áldozatául a fukuyamai mondásnak, miszerint: „A történelem véget ért”, az ember eszmetörténeti evolúciója megállt. A nyugati ember tükörbe nézett.