A vizuális irodalom – Woyzeck a Szkénében

2019. február 01. - ElefantiEmma

Meglehetősen ellentmondásos dolog kerek egészet várni egy előadástól, amelynek a bázisszövege már eleve csak fragmentálisan létezik. Márpedig Büchner darabja kapcsán az anyag egyik nagy előnyeként szokták emlegetni, hogy A Woyzeck töredékben maradt, ami lehetőséget ad arra, hogy szinte mindenki össze-vissza csereberélje a jeleneteit, hiszen nincs is tulajdonképpen igazi sorrend. Ez egyébként nyilván lehet vonzó is.”[1] Lehet vonzó, és lehet emellett sokfelé, sokszorosan reflektív, ha ügyesen van megmunkálva.

woyzeck_01.jpg

Fotó: Mészáros Csaba
Kép forrása: szinhaz.hu

A szöveg töredezettsége, a hol kihagyó, hol ismétlődő képsor pontosan leképezi a posztmodern kor valóságélményét, és a színlap tanúsága szerint magának az előadásnak is ez a szándéka. További tudatos „darabos” elemek is képesek ráerősíteni erre az érzetre: ilyen a térkezelés, amely a helyszíneket csak egy-egy elemével (az orvosi szobát egy vizsgálószékkel, az otthont egy ajtóval) jeleníti meg, mintegy felvázolja őket.

Akadnak azonban olyan törések is, amelyek nem igazán tűnnek tudatos szerkesztés eredményének. Ilyen a színpadi nyelv, amelyen az előadás megszólal. Hegymegi Máté rendező a fizikai színház világából érkezett, és már több korábbi rendezésében (Kohlhaas, Sömmi) is a fizikai és a prózai színház közti egészséges egyensúlyt keresgélte. Ezúttal talán kevésbé sikerül neki a bravúr, a mozgásszínházi elemek darabokban válnak le az előadás többi részéről és az éles eltérés miatt inkább tűnnek mutatványnak, mint akár epizódnak.

Pedig képes ez a fajta színház nagyon erős érzelmi hatásra. Hogy legyen bármilyen alapunk az összehasonlításra, ugyanennek a rendezőnek egy régebbi előadását, a (szintén a Szkénében futó) Kohlhaast hoznám például. Ott talán azért működik ennyire jól, mert az egész alapja a fizikalitás, minden érzelmi ívet a test és a mozgás hordoz. Gyakorlatban nézve például az indulatok korbácsolását és vezetését Hegymegi úgy mutatja be, hogy a vezér egy dobszett mögött ül, annak a hangja viszi a tombolást, és explicit módon látjuk, ahogy a dobverőt működtető izmok folyamatosan feszülnek és ernyednek el. A Woyzeck esetében viszont egyetlen etűd (Andres és Woyzeck kettőse) szólal meg ezen a nyelven. És éppen emiatt hiába egyensúlyoznak parádésan egymást tartva egy bádogkád szélén, hiába egyértelmű a kép, ha az egész kiragadott és eltér a többitől, pusztán erőfitogtatásnak tűnik.

Kezdetben valának random emberek - asszisztensi jegyzet egy közösségi színházi próbafolyamathoz

Közösen készülnek a bemutatójukra. Közös szokásaik, történeteik, fordulataik vannak. Ahogyan nevetnek, segítenek egymásnak teret berendezni, kellékezni, sminkelni, meg nem lehetne róluk mondani, hogy csupán öt hete ismerik egymást. Meg én is őket. Közösségi színházi előadásba kezdtünk bele szeptember közepén, egymás számára teljesen idegenekként, és úgy fejeztük be október 16-án, hogy egy csapat távozott a házból.

Az érzelmi ív is erősen töredezett, ami hiába következik logikusan az eddig felsoroltakból, mégis hiányérzetet hagy, hiszen  a művészetnek a közönség zsigeri részére is hatnia kell. A befogadó közönye pedig a gondolatiság átvételének is a rovására megy. Érzetre kicsit olyan ez, mintha egy szépen megformált vázát néznénk: tudjuk, mennyi munka volt az elkészítésében, és látjuk, mennyire szépen van összerakva, mégis inkább valamiféle tiszteletet vált ki, mint csodálkozást vagy katarzist. Hosszasan tudjuk elemezni, hogy mely szimbólum minek lehetett vagy akart lenni a képe, de ez sokkal inkább elmemunka, mint érzelmi.

A színházban viszont az érzelmi hatáskeltésnek a médiuma eleven létező: a színész. Az előadások eszköze így nem pusztán a nyelv vagy a kép lesz (amelyek tűpontosan vannak az előadásban megszerkesztve), hanem az ember és ember között megteremtődő érzelem. És éppen ez az egy dolog hiányzik Hegymegi Woyzeck-rendezéséből, ami így hirtelen olyanná válik, mintha egy irodalmi alkotást próbálnánk színházi keretek között befogadni.

Talán ez az egyetlen dolog, amit nem törtünk, nem mostunk még össze a posztmodern kor során: a művészeti ágak befogadási mechanizmusait. Most, amikor megvan rá a technikai apparátusunk, érdemes lenne futni ezzel néhány kört. Szövegeket írni, amelyekbe lélegzés, sóhajtás keveredik itt-ott. Pablo Casals csellistáról kering egy teljesen ellenőrizhetetlen városi legenda, miszerint a lemezproducer panaszára, vagyis hogy „az ön összes nyögése és szuszogása rajta van a lemezen”, úgy válaszolt, hogy „legalább magasabb árat kérhetnek érte”.

woyzeck_02.jpg

Fotó: Slezák Zsuz
Kép forrása: szkene.hu

Képeket készíteni, amelyeket szigorúan balról jobbra, fentről lefelé lehetne/kellene nézni. „Olvasható előadásokat” csinálni, kísérletezni vele, hogy mennyire lehet rávenni a nézőket, hogy szövegolvasási technikákkal próbáljanak befogadni egy előadást. Valahogy úgy képzelem ezt, mint amikor a „lecture performance” műfaja megfelelően működik. Ez egy olyan színházi forma, amelyben a keretet egy frontális, egyetemi jellegű előadás adja, és ebbe illeszkednek bizonyos performatív elemek. (A lecture performance-ról mélyebben itt lehet olvasni.)

Ha képesek lennénk a különböző művészeti ágak befogadásának ezeket a sztereotípiáit feltárni és használni, olyan előadások születhetnének, amelyek a világfeldolgozási mechanizmusainkat kérdőjeleznék meg, és folyamatos kételkedésre, felülvizsgálatra ösztönöznének. Márpedig ennél – momentán és mindig – kevesebb fontos dolog van.

_____________

Felhasznált irodalom:

[1] https://art7.hu/szinhaz/beszelgetes-hegymegi-mateval/

A bejegyzés trackback címe:

https://kultagora.blog.hu/api/trackback/id/tr114601016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.