Garcilaso de la Vega, spanyol költő mondta egyszer, hogy „Jól lefordítani egy könyvet, van annyira nehéz, mint megírni egy újat”^[1]. Ezzel az állítással a fordítók és a szerzők biztos jót tudnának vitázni, főleg pár pohár bor után, és kezdő fordítóként könnyű kitalálni én melyik oldalon állnék. Viszont gondoljunk csak a régi példára: miért is a nyuszi hozza nálunk a tojást? Egy félrefordítás miatt.

Metafikció, hibrid műfajiság, dekonstrukció – csupa olyan terminus, amivel legtöbbször irodalmi- és humántudományos folyóiratokban találkozunk. De hogyan működnek ezek az alkotói eljárások a bölcsészeti fókusz peremén lévő popkultúrában? Egy sokak által ismert és kedvelt animációs alkotás, a Shrek segítségével ezeket a kérdéseket járom körül.

Kinézek a szélvédő bogártarkított képernyőjén, egy dohánybolt panorámájának közvetítésében gyönyörködöm szégyentelenül, mert kár tagadni: unatkozom, és ilyenkor minden elszórakoztat. Kijön egy csaj, elejti a kulcsot, lehajol, kijön egy srác, elejti a cigijét, lehajol, felveszi a kulcsot és a cigit, a lány kezébe nyomja azokat, aztán mikor nyúlna a dohányos dobozért, kiveri mindkettőt, és újrakezdődik az egész. Közben leesik egy palack víz, egy pénztárca és egy igazolvány is. Tiszta börleszk. Mellettem, egy spanyolfalú tragacsban veszekednek, mintha csak ők léteznének egy kis galaxisban. Így tudom meg, hogy "kivel szarvazta fel az a kis kurva a fószert" jóban is, rosszban is.

Mit nevez az ember szexualitásnak? Mik az erotika és a vonzalom érzelmi alapjai? Létezik-e lelki síkja a szexuális aktusnak, vagy az egyszerű élmények közé sorolható? A kérdés a történelem minden korszakában foglalkoztatta az embert. A modernitás embere sem határolódik el a kérdéskörtől: az alábbi cikk elsősorban a jelen emberének válaszait kutatja Lakatos Levente Szigor című könyvsorozata alapján.

A színház meghökkent, nevettet, “hümmögtet”, megsirat, segít elengedni magad, feszélyez, kikapcsol, szórakoztat: érzéseket vált ki belőled. Felmerül a kérdés viszont, hogy ha az interpretáló színész fáradt, sértett, csalódott, ha nincs benne a szavaival szembeni teljes őszinteség akkor hogyan képes ebből a bő skálából bárminek az indukálására? Hogyan higgyen a néző, ha maga a színész sem teszi minden esetben?

A Godot Workshoppal készített interjúm nyomán felmerültek bennem a kérdések és gondolatok a posztmodern intermedialitással és identitáskereséssel kapcsolatban. A művészeti ágak vegyítésével és ütköztetésével kísérletező banda két számának a segítségével igyekszem majd szemléltetni eszmefuttatásomat.

Közösen készülnek a bemutatójukra. Közös szokásaik, történeteik, fordulataik vannak. Ahogyan nevetnek, segítenek egymásnak teret berendezni, kellékezni, sminkelni, meg nem lehetne róluk mondani, hogy csupán öt hete ismerik egymást. Meg én is őket. Közösségi színházi előadásba kezdtünk bele szeptember közepén, egymás számára teljesen idegenekként, és úgy fejeztük be október 16-án, hogy egy csapat távozott a házból. Mi is az a közösségi színház, ami képes volt ezt öt hét alatt elérni? Pontosan mit ad ez nekünk, és mit ad azoknak, akik nem próbáltak velünk, „csak” néznek minket?

„Miért tanítsunk kortárs irodalmat? Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak." – hangzott el egy leendő magyartanár szájából az előző két mondat, egy gólyáknak szóló irodalmi szemináriumon. Legelső magyar órám az egyetemen, nem baj, mi többiek, majd itt jól kiállunk a kortárs irodalom mellett, igazi védnökként díszelgünk, és Nádas, Kemény vagy akár Erdős Virág képzeletbeli elismerését kivívva érveinkkel büszkén, győztesen távozunk a vitából. Gondoltam én. A probléma viszont ott kezdődött, hogy a 16 fős szemináriumon a mi a tanár úrból és belőlem állt, éles vita pedig nemigen alakult ki. A kortárs magyar irodalom ellen az egyetlen (és egyesek szerint a sorsdöntő) érv a szerzők „teljes körű” életrajzának a hiánya volt.

Nagyon sokáig uralta, illetve uralja még ma is a színházi szcénát a realista irányzathoz kapcsolódó negyedikfal-elképzelés. Lényege, hogy a színházi előadás tulajdonképpen nem más, mint egy lebontott negyedik falon keresztüli bepillantás egy adott személy vagy közösség életébe. Ennek világos és megszokott formai kerete, hogy a színészek mintha valójában egy három oldalú dobozban játszanának, a közönség pedig ezen kívül, jól elhatároltan foglal helyet, és nézi őket. A színházi értelemben vett realizmus hegemóniájának megdőlése óta nagyon sok más eszmény is megjelent, befogadástechnikailag azonban általában véve nem sok minden változott, maximum a színpad formája, a nézőtér elrendezése és az elszigeteltség mértéke.

A vérzivataros huszadik században ugyanúgy támadás alatt álltak a Mennyek és az a bizonyos elefántcsonttorony is. Karl Marx egy 19. századi német filozófus, közgazdász, szociológus, a kommunista munkásmozgalom teoretikusa és a marxizmus névadója. Azon kívül, hogy ő volt az utolsó gondolkodó, a társadalom átfogó filozófiai vizsgálatára vállalkozott, és nem mellesleg munkássága után a társadalomtudományok és a filozófia útja különvált, a gondolatai a huszadik század egyik legmeghatározóbb eszméjévé nőtték ki magukat és még a huszonegyedik században is igen nagy jelentőséggel bírnak.